Még egyszer az operaházi Sevillairól – Rossini: A sevillai borbély

2014. február 22.
Magyar Állami Operaház

Almaviva gróf - Klein Ottokár
Bartolo - Kálmán Péter
Rosina - Balga Gabriella
Figaro - Haja Zsolt
Basilio - Kováts Kolos
Berta - Fülöp Zsuzsanna
Fiorello - Geiger Lajos
Őrtiszt - Martin János

Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez.Halász Péter

Egy menthetetlenül odaadó ifjú, egy árkot ásó kerítés, egy szerenád, valamint egy soha ki nem nyíló erkély ablak – érzésem szerint ennyi bőven elég lett volna kezdésnek, de Almaviva gróf hozott egy egész falut. Össznépi kórussal kedveskedett szíve hölgyének, aki ezek alatt valószínűleg az igazak álmát aludta valahol a falak szigetelése mögött.

Elveszve éreztem magam és a kevesebb több lehetett volna. A koreográfia sem dobott rajta sokat és picit vontatottá vált a jelenet. Az érdeklődésem akkor tért vissza, mikor megjelent egy minden hájjal megkent magabiztos fiatalember. Ő egyedül is megtöltötte a teret, és természetesebben hatott, mint az iménti táncos nyitó elem.

Figaro áriája nagyon impozáns volt számomra, mert a nagy színpadias mozdulatok mellett érvényesült egy kis finom arcjáték is, ami felettébb szórakoztatóvá tette ezt az egyszemélyes produkciót. A kezdeti döcögés után beindultak az események, cselekvést cselekvés követett és elkezdődött a grandiózus cselszövés.

Az első rész fináléjában eljutottunk a rendezés csúcsára is. A hatalmas kavalkád, a katonának öltözött hősszerelmes, és az őrület, amikor befut Basilio zenemester is, valami olyan erőt árasztott, hogy azt hittem, nincs második felvonás, mert itt mindjárt vége a darabnak. Ezt a hirtelen jött érzést csak fokozta egy vérfagyasztó durranással elsülő fegyver, amit egy teljesen váratlan fordulat követett.

Az előbbi drámai hatást szempillantás alatt feloldotta egy parodisztikus attitűd. Gondolok itt egy lefizetésre előkerült bankkártyára és leolvasóra, amivel sikerült elkerülni a zenemester kialakulóban lévő dührohamát. Azt kell, hogy mondjam, hogy mindez meglepett! Meglepett, de belefért, és egyedivé tette az előadást.

Az elvárásokat magasra tévő első rész fináléja után, a második felvonás nekem kisebb csalódást hozott. Lehet, hogy ez abból is fakadt, hogy a szerelemi szál és azzal kapcsolatos bonyodalmak kerültek előtérbe, átvéve a humortól az irányítást.

A sztori innentől lassú maradt, ami nem is lett volna baj, de a színészi gegek sem jöttek már annyira át. Még a viccesnek szánt ápolónős jelenet sem nevettette meg igazán a nagyérdeműt. A végén persze a szerelem győzedelmeskedik, de ennek a néző már csak annyira örül, mint egy habtalan gesztenyepürének.

Megítélésem szerint a második felvonásban a rendezés színvonala nem ért fel Rossini nagyszerű zenéjéhez. Vicces történések próbáltak kárpótolni, melyek nem voltak elég életteliek. Ezzel együtt a második felvonást, ha csak önmagában vizsgáljuk, tulajdonképpen rendben volt. De az első felvonás a szememben olyan magasra tornázta a lécet, hogy nagyon vártam az ott jelen lévő átható erőt, ami csak nem akart visszatérni.

Belga Gabriella meleg tónusú hangja szépen kiegészítette Klein Ottokár magabiztos tenorját. A legjobban mégis Figarót alakító Haja Zsolt hangja tetszett, erőteljes volt és színgazdag. A zenekari játékban nem találtam kivetni valót, Halász Péter is magabiztosan irányította az együttest.

Összességében komoly élmény volt a Sevillai borbély matiné előadása, csak a két felvonás kontrasztjával kellett megküzdenem kissé.

fotó: Operaház - Nagy Attila