Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Életöröm - Verdi Falstaffja a MÁO-ban

2014-10-27 23:01:57 - ppp -

Verdi Falstaffja a MÁO-ban 2014. október 15./17./19./22.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Falstaff

A tavaly őszi Falstaff-bemutató első szereposztásába egy közepesnek is alig nevezhető bolgár bariton került az éppen külföldön vendégszereplő Alexandru Agache helyett, aki csak egy későbbi előadásba állt be, mindössze egyetlen alkalommal. Ez az egyetlen este is elég volt ahhoz, hogy a szakma és a közönség egyaránt felkapja a fejét, megérezve, hogy itt szerep és énekes különös találkozásának esete forog fenn. Ezt rögzítette –zéta- akkor megjelent kritikája. Mindenki csalódottan vette tudomásul, hogy az akkori kis sorozat további előadásaiba mégis a bolgár baritont került vissza, és mindenki remélte, hogy hamarosan eljön az újabb alkalom, amikor Agache magára ölti a potrohos lovag jelmezét.

Egy évet kellett várni, de szerencsére az idei széria összes előadására már őt tűzték ki, feltehetőleg biztosítva számára elegendő próbát is, hogy a zeneileg rendkívül igényes, és a most futó produkció hallatlanul bonyolult és fárasztó rendezését valóban kidolgozhassa. Új karmestert is kapott a darab és okvetlenül rögzíteni kell, hogy Héja Domonkos minden szempontból óriási és kellemes meglepetést okozott. Látszik, hogy nagyszerűen ismeri a darabot, partitúrából ugyan, de nagy biztonsággal és műismerettel vezényel. Pontosan megtalálva az egyensúlyt a mű követelményei, feszesség és egyfajta szertelenség között úgy, hogy közben az énekesek meg tudják valósítani a rendezői instrukciókat is. Ebben a darabban kulcsfontosságú, hogy a dirigens végig együtt lélegzik a színpaddal, miközben nem feledkezik el zenekaráról se, mindenre szeme és keze van. Úgy látszik, határozottan jót tett neki, hogy nem főzeneigazgató már, nem nyomasztja a poszt adminisztrációs és emberi terhe, van energiája, hogy ismét azzal foglalkozzon, amivel egyedül érdemes: a zenével, a művészettel. Ha így folytatja, kiváló produkciókat remélhetünk még tőle.

Visszatérve a címszereplőre: Agache szokásos hősbariton hangján énekel, de nem csak a drámai szerepekben megszokott súlyos, egy tömbből faragott orgánummal. A szerep minden szituációjához megtalálja a megfelelő színt, ha kell, egy karakterbariton karikírozó képességével, ha a szólam alkalmat kínál, egy lírai bariton puhaságával szólal meg. Falstaff szerepét nagy baritonok még jóval a pálya delelőjén túl is nagy sikerrel énekelték, mert tulajdonképpen nem annyira vokálisan, sokkal inkább alakítókészség szempontjából nagy feladat. Külön szerencse, hogy Agache hangja teljében, de már teljes művészi érettségének korában jutott el hozzá, ennek köszönhető, hogy alakítása egyszerre hangi és színészi élmény is. Kacagtatóan mulatságos, operaszínpadon ritkán tapasztalható vidám pillanatokat teremt egyrészt, másrészt éles váltással megmutatja a kövér lovag szomorúságát is. Komikus és tragikus egyszerre, mint Shakespeare figurája, Falstaff mindkét arcának megrajzolásában egyformán hiteles. A négy előadás folyamán is érzékelhető volt a fejlődés, új színek kikeverése a hangban, új elemek és ötletek a játékban. Biztos vagyok benne, hogy Falstaff Agache nagy szerepe lesz, sőt, máris az, de minél többször találkozik majd vele, annál komplexebb, gazdagabb alakítást fog nyújtani. Teljesítménye a számomra felülmúlhatatlan két Falstaffhoz, Melis Györgyhöz és Giuseppe Taddeihez mérhető.

Kiváló partnert kapott Ford alakítója, Kelemen Zoltán személyében. Kelemen összehasonlíthatatlanul jobban énekel, mint a premieren Abdukayumov, hanganyaga pedig jobban passzol a szerephez, mint Haja Zsolté. Technikailag kitűnően győzi a nehéz és hálátlan szólamot, minden fekvésben szól, figurája pedig egyenesen telitalálat. Jelmeze is remek, segíti a kicsit együgyű kispolgár eljátszásában, de áriájában a megcsalatottság nagyon is őszinte emberi érzelmeit is megmutatja. Agachével való együttműködése mintaszerű, a két színében eltérő bariton pompásan kiegészíti egymást, játékuk ellenállhatatlanul humoros, kettősük így a zárófúga mellett kétségtelenül az előadás csúcspontja volt.

Az előadás többi szereplőjéről általánosan meg kell állapítani, hogy szinte folyamatosan volumenproblémával küzdenek. Egyszerűbben fogalmazva: a darab és szólamaik jelentős részében alig hallatszanak. Legtöbbjük csak akkor, ha dallamot énekel, de az ebben a darabban oly fontos párbeszédes részekben nem. Ez a probléma mindenkinél jobban érzékelhető Fodor Beatrix esetében, akinek hangját nagyon megviselték a tavaly sorozatban énekelt, nem neki való feladatok.

A Mrs. Quickly szerepébe most beálló Wiedemann Bernadett hangja mély fekvésben kitűnően szól (ezért nagyon jó és hatásos a Falstaffal való duett), a nem extrémen magas hangokon szintén, középen azonban sokkal kevésbé. Úgy éreztem, még nincs teljesen a szólam birtokában, ezért nem olyan eleven és színes a játéka, mint amilyet a szerep kínálna, és amely lehetőséget tavaly Budai Lívia jobban kiaknázott.

Balczó Péter (Fenton) az első két előadáson kissé fáradtnak hallatszott, ami nem is csoda, hiszen párhuzamosan énekelt egy sorozat Bájitalt, és közben próbálta a Falstaffot. Rablógazdálkodás, amelyet magával folytat ő, és a színház vele, ilyen egykor nem fordulhatott volna elő. A második két előadáson már pihentebbnek hallottam, a magas hangok vokálisait kevésbé nyitottan énekelte. Erre figyelnie kellene mindig, nehogy általános tendenciává váljon a felső regiszter fedésének hiánya.

Sáfár Orsolya (Annuska) magas pianói szépek és biztosak, de alatta kicsit karcosabb színnel szól, ha szól, mert a recitatívós együttesekben nem nagyon hallottam. Sem őt, sem Gál Erikát (Mrs. Page).

Ellenben mindig kiválóan szól, pompás hanganyagának köszönhetően, Gábor Géza, aki ösztönös humorral és színpadi érzékkel játszik is, Pistolából szinte főszerepet kreálva. Játékban kitűnő partnere Kóbor Tamás (Bardolfo), hangban azonban igencsak elmarad tőle. Dékán Jenő tavalyhoz képest sokat fejlődött, teljes bedobással hozza dr. Cajus ostoba és ellenszenves figuráját, éneklésben nála is elkelne valamivel több volumen.

És akkor most tisztelettel kérek mindenkit, hogy a fenti bekezdést tegye zárójelbe. Mert amit itt a szereplőkről leírtam, fontos ugyan, de jelen esetben nem igazán lényeges. Az előadás hatását tekintve nem az. Ugyanis igaz, hogy itt-ott az ember berzenkedett, hogy nem hallja jól a szólisták többségét, különösen olyankor, amikor a díszlet is nehezítette akusztikailag a helyzetüket, mégis összességében olyan életteli, lelkes, vérbő alakítást nyújtottak, hogy a produkció fantasztikus hatást keltett, és megérdemelten óriási sikert aratott. A címszereplő alakítását mindenben támogatva, a legjobb értelemben kiszolgálva, minden szerep egyenként és együtt is életre kelt, és olyan művészi igazsággal szólalt meg, amely a legszigorúbb hallgatóban is csak lelkesedést és elismerést kelthet. A mű zárófúgája, az operairodalom legzseniálisabb műveinek egyike minden előadáson hallatlanul erősen, lebilincselően szólt, teljes joggal kiváltva a közönség vastapsát. Lehet kukacoskodni, bírálni ezt vagy azt, de minek?

Az operai este lényege a hatás, az élmény: az, hogy a néző visz-e illetve mit visz haza magával, mikor feláll a székéből. Ennek a Falstaffnak a végén csak mosolygó arcokat, derűs pillantásokat láttam, mintha mindenki egy pillanatra megértette volna azt, amit a Verdi a fináléban a szemünkbe mond: hogy ilyen a világ! Hogy kicsit nevetségesek vagyunk, kicsit becsapottak, de mégis lehetünk boldogok. Ők ott fenn a színpadon, és mi itt lenn, a nézőtéren. Örüljünk hát: emberek vagyunk.

Verdi Falstaffja a MÁO-ban
© fotó: opera.hu






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.