Kicsit fanyar, de nagyon derűs ensemble – A denevér a Szegedi Nemzeti Színházban

2022. december 18. délután
Szegedi Nemzeti Színház

IFJ. JOHANN STRAUSS: A denevér

Alfred - Tötös Roland
Eisenstein - Szélpál Szilveszter
Rosalinda - Horák Renáta
Adél - Ferenczy Orsolya
Ida - Varga Anna
Frank - Taletovics Milán
Dr. Falke - Réti Attila
Blind - Büte László
Orlovsky - Dobrotka Szilvia
Frosch - Szívós László
Inas - Judik Patrik

a Szegedi Szimfonikus Zenekar, valamint a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara
vez. Dinyés Dániel

Sokat látott, kitartó operisták állítják, nem szabad a bemutatóra menni, még a második előadás sem ideális. A harmadik előadás az először ideális terep a premiergörcsök nélküli, önfeledt szórakozásra. Magam részéről ezúttal pontosan így történt, bár ezt az ideális állapotot inkább a körülmények hozták össze, meg a tény: ez az előadás vasárnap délután zajlott Szegeden. A cél pedig ezúttal ifjabb Johann Strauss örökbecsűje volt, A denevér.

A denevér kényes jószág, ritkán találkozni igazán hibátlan előadással. Maga a történet kedves, de nem különösebben mély, bár ügyesebb rendező bele tud csempészni némi derűs/fanyar életfilozófiát is, de ezért dolgozni kell rendezőnek és előadóknak egyaránt. A kényesség másik oldala a zenei megvalósítás, mert bizony hőseink sok és különböző stílusban kell otthonosan mozogni, ráadásul hozni kell a nagyoperett magától értetődő laza könnyedségét olykor erős, hanggyilkos operai környezetben is. Mert A denevérben van minden: ária, duett, tercett, kvartett, balett, nem kevés próza(!), nagyjelenet, minden, mi szem-szájnak-fülnek…

Szegeden ezúttal az általam élőben valaha látott legjobb Frosch, Vida Péter vihette színpadra a darabot. (Nem tipikus, mondhatnánk, bár egy hasonló esettel már találkoztam, amikor Otto Schenk Bécsben korábbi „gyakorló-Froschként” vitte színpadra a dalművet a Straussok hazájában, s majd a harmadik előadáson újra beállt a börtönőr hálás szerepébe.)

Vida pedig nem csinált semmi különlegeset, nem tette át a helyszínt és az időt sem, csak megpróbálta a lehető legfeszesebben színpadra állítani a művet. Talán egyedül a második felvonásban ült le némileg a darab, mert mintha a rendező nem tudott volna mit kezdeni Orlovsky figurájával. Persze, jó lenne tudni, hogy azon túl, hogy a korai opera világában mindennapos volt a fiúkat nadrágos mezzókkal énekeltetni, mi vezette ifjabb Johannt erre a megoldásra? A feladat mindenesetre gondolkodásra készteti a színházcsinálókat és talán itt Vida Péter sem találta meg a megoldást. De ettől eltekintve az előadás kellően sodró és szellemes volt, s még a korábban említett fanyar életfilozófia is megszólalt.

Az operisták változóan tudnak prózát mondani, itt sem volt mindenkinél tökéletes a prózai artikuláció, de mindenki igyekezett, s volt a szövegnek is egyfajta sodrása.

A főszereplők között elsőként kell említeni az Alfrédot alakító Tötös Rolandot. Tötös folyamatosan fejlődik, amióta figyelem, a tavaszi Stuart Máriában már olyat mutatott, amit idehaza nagyon kevesen tudnak. Azóta még lépett egy nagyot előre. A denevér nem szokott Alfrédról szólni, az övé egy marginális szál a történetben, a leglátványosabb felvonásban még színpadra sem lép. És mégis, az első és a harmadik ezúttal róla szólt. Mert személyiség volt. Amolyan önálló tenorparódiát mutatott be, s már a színfalak mögött is előadta a szólam irodalmának mintegy felét. Ha pedig színen volt, nem lehetett nem rá figyelni. Értettük nagyon Rosalindát, aki nem tud nemet mondani ilyen vehemens rohamra. Hangja csillogó, vivőerős és szárnyaló. Végre lehet egy fiatal tenorért izgulni!

Hasonlóan brillírozott Eisenstein szerepében Szélpál Szilveszter. A tenor és bariton határán mozgó szólam pompásan áll neki (könnyedén fújja a tenormagasságokat), színpadra termett közlekedését már korábban is megcsodáltam. Lubickol a szerepben, a világfi nőcsábász alakja nagyon is testhezálló számára (nemrég volt Don Giovanni is). Prózai szövegkiejtése egyenesen tanítani való.

A denevér-produkciók játékmestere dr. Falke, akit ezen az estén Réti Attila alakított. A szereposztás számomra meglepő volt, mert Réti jellegzetes hangadását idegennek éreztem a szólamtól. De a művész pompásan megoldotta a feladatot, s a szólam leglíraibb részét („Egy család…”) meghökkentő finomsággal tolmácsolta. És pont Réti Attila befelé forduló, kicsit szemérmes, kicsit hamiskásan hányaveti prózája adta azt a fanyarságot, amitől ugyan nem kell olyan komolyan venni a történetet, mégis tud minden ember és minden pár részére valami tanulsággal szolgálni. Egyszóval, Ő hozta az életfilozófiát.

Ha már a férfiaknál tartunk, fontos említeni, hogy Taletovics Milán személyében olyan Frank fogházigazgatónk volt, aki a sokat elsütött poénokat is valami egyedi bumfordisággal tudta tolmácsolni. A dadogós Blind ügyvéd hálátlan, de mégis kellően karakterisztikus figuráját Büte László adta, megejtő bájjal. Frosch parádés magánszámát sok új geggel kiegészítve kaptuk a szegediek saját nevelésű színészétől, Szívós Lászlótól. Külön elismerés, hogy nem akarta Vida Péter pesti börtönőrét lemásolni.

Ha az urak esetében ilyen jó felhozatallal találkoztunk, a hölgyek sem maradhattak el. Horák Renáta a szeretetre vágyó, elhanyagolt feleség ezernyi oldalát mutatta fel, megejtő esékenységgel, némi pszichózissal és rengeteg nőiességgel. Volt ebben a nőiességben valami szomorkás hamvasság, ami megint csak jól passzolt az előadás hangulatához. A szólamot magabiztosan hozta, talán az első felvonás végi C-k kivételével.

Hogy Adél szobalány ezúttal kevésbé volt tipikus, ennek Ferenczy Orsolya lehet az oka. Ugyan még tájszólást is bevetett, de mégis volt benne valami nemesi. Talán a hangadása. Néha volt olyan érzésem is, hogy egy álruhás Rosalindával állunk szemben. Énekesi (nem kevés) feladatát virtuózan és pontosan tolmácsolta.

Adél testvére, Ida foglalkozására nézve táncosnő. Varga Annát alkatilag az égvilágon semmi nem predesztinálná erre a szerepre, hacsak elképesztő színpadérzékenysége nem. Boldogan viháncolva veti bele magát a feladatba, s mivel nemigen vannak egyidőben színpadon Tötös Rolanddal, a második felvonásban róla nem tudja a néző levenni a szemét.

Azt nem tudom eldönteni, hogy Orlovsky figurája volt-e idegen Dobrotka Szilvia részére, vagy a rendező nem találta meg a kulcsot a szerephez, mindenesetre a különc herceg alakja – talán egyedül a közreműködők közül – némileg sápadtra sikerült.

Johann Strauss talán legnépszerűbb dalműve tehát igen kényes színpadi alkotás. Zeneileg is különösen komoly erőpróba bármely társulat részére, de ezen a délutánon semmi panaszunk nem lehetett. A Szegedi Szimfonikus Zenekar feltűnően pontosan és igényesen játszott, a gyönyörű vonóshangzás és a virtuóz fúvósszólók váltogatták egymást. Dinyés Dániel olykor sistergős tempókkal, máskor meg végletekig lelassítva adta meg ennek a különc remekmű báját. Neki köszönhető, hogy olykor a levegő is megállt a nézőtéren, a szereplőkkel együtt lélegezve-dúdolva-merengve.

Az előadás egészét átlengte egy különös ensemble-érzés, mert a szereplők jól összecsiszolódott fogaskerekekként kapcsolódtak egymáshoz. A közönség pedig örömmel vett részt ebben a derűs, közös játékban. Kicsit elhittük, hogy elhagyhatjuk ezt a zajos és zavaros XXI. századot (az éppen zajló vb-döntőjével együtt) és ott vagyunk a XIX. század picit szegényes, de mégis sok boldogságot hozó bálján, kikapcsolva a mindennapok zaklatottságát, hinni abban, hogy nincs izgalmasabb, mint végigkukkolni a tavalyi bálon denevérként vergődő sólyom hosszan kiérlelt bosszúját és nem gondolni arra, mi lesz majd jövőre.

Akarhat-e színház ennél többet?

fotó:© Szabó Luca