Két pocakos öregúr Brünnben – A Falstaff a Janáckovo Divadloban

május 12. - Narodni divadlo Brno
Giuseppe Verdi: Falstaff
Falstaff: Luis Cansino
Ford: Damiano Salerno
Alice Ford: Pavla Vykopalová
Nanetta: Andrea Široká
Meg Page: Václava Krejčí Housková
Mrs. Quickly: Jana Hrochová
Fenton: Daniel Matoušek
Dr. Cajus: Berk Dalkılıç
Bardolfo: Vit Nosek
Pistola: David Nykl
Hostinsky: Pavol Seriš

cond.: Ondres Olos

Az öregurak egyikének a személye érdektelen, legfeljebb annyit, hogy ő jegyzi e beszámolót. Másikuk viszont az operairodalom egyik legundokabb, legsajnálatraméltóbb, legszerethetőbb alakja, Verdi utolsó operájának főhőse, Falstaff.

Az opera, mely számomra minden operák legkedvesebbje, életem második operai élménye.

Néhány napja Morvaországba a Janáček Színház előadása végett utaztam el.
Nem igazán kedvelem ezt a modern, csupa beton, csupa fém házat. A régi színház, a Mahen Divadlo más, klasszikus Fellner és Helmer építmény. Ez volt Európában az első villanyvilágítású színház, s öt Janáček-opera ősbemutatójának a helyszíne.

Ám kezdem látni - főleg a felújított MÁO-ról írottakat olvasgatva – az új (új? lassan hatvan esztendős) színház erényeit, előnyeit. A rendkívül kényelmes üléseket, széles hellyel a lábnak. A színpad felett három nyelven futó feliratozást. A büfében a Forma 1-es kiszolgálási sebességet.
Persze elsősorban az előadás értékei ragadtak meg. Kozlok Laci barátom mondta egyszer, a brünni Csehország legjobb operaháza – és egyre inkább hiszek neki.

Az előadás motorja a dirigens, Ondrej Olos volt. Úgy hiszem, a mai negyven év körüli cseh karmesterek között, Jakub Hrůša mellett az egyik legtehetségesebb. Világhírű muzsikus is szét tudja verni ezt a művet, ahogy a STOP-ban tapasztaltam 1993-ban Seiji Ozawaval.

Ondřej Havelka rendezése tradicionális, de egy percre sem unalmas. Volt egy-két „módosítás”, jobb híján így nevezem, a címszereplő, még a zene felcsendülése előtt néhány szót szólt ékes cseh nyelven, szegény spanyol, vért izzadhatott, én se jutottam el sokkal tovább az E sce jedno pivo prosim vas šefe mondatnál.

Egy pillanatra megijedtem, de aztán persze olaszul szólalt meg az opera.

Egy másik kedves ötlet, a sok közül, amikor Quickly Falstaffal iszogat, s ez aztán meg is látszik rajta, a dülöngélő idősebb hölgyet a többi nő támogatja (vagy épp felkanalazza a földről).

Martin Černȳ díszletei kedvesek, de nem egy mézeskalácsváros képzetét keltik, valahogy a romantika és funkcionalizmus egységét képezik.

Az énekesek közül csak Pavla Vykopelovát ismertem, hallottam korábban, róla többször írtunk. A huszonéve bájos Luciaból egy teltebb, súlyosabb szopránhang lett.

A címszerepben a galíciai származású Luis Cansino. A hangmatériának nincs egyéni, feledhetetlen fénye, inkább egy könnyebb, lírai bariton, de ezzel bámulatosan bánik, s éppoly könnyen énekel, ahogy profi színészeket meghazudtolóan mozog a színpadon.

A szereposztásról nem írnék részletesen, aki – a nálunk, gondolom, többnyire ismeretlen – nevekre kíváncsi, nézze meg az írás fölötti névjegyzékben. De Daniel Matoušet mégis meg kell említeni, szép színű lírai tenor, nem az a nyávogós fajta, amellett jó svádájú, szimpatikusnak tűnő fiatalúr.

A darabot egy szünettel játszották – ezt sok helyen talán úgy oldanák meg, hogy valaki megnézi az egyes jelenetek hosszát, és matematikailag kalkulálva a II. felvonás első jelenete után tartatna pihenőt. Brünnben sokkal szenzitívebbnek bizonyultak – a pauzára az utolsó felvonás előtt került sor.

Szép, nagyon szép és nemes ez a brünni Falstaff, mely a Ház legfrissebb produkciója, április 5-én volt a premier.

Megittam még egy – nem bort, elnézést a stílustörésért – egy sört Brünn egyre szaporodó minipivovárjai egyikében, és este elgondolkodtam oly sok Falstaff-élményemen. Azon az elsőn, Gregor Jóskával beszélgetve sokszor előkerült ez a legendás szegedi előadás. Jóska először mintegy negyven ülőpróbáról mesélt, aztán kúszott-kúszott felfelé a számuk.
A Szegedi Szabadtérin is előadták 1980-ban, szintén Horváth Zoltán rendezésében.
Off: mindkét produkció Fordja Gyimesi Kálmán volt, őt nemrégiben a szegedi napilap (is) köszöntötte kilencvenedik születésnapja alkalmából – Gyimesi pedig köszönetképpen dalra fakadt, saját magát kísérve a zongorán.

Aztán Pesten Melissel,de a legemlékezetesebb talán az 1993-as salzburgi előadás volt, Sir Georg Solti vezényletével. Állva dirigálta a darabot.
Az előadás után öltözőjében köszönthettem a Maestrot. Hamuszürkén ült foteljében, a spártai egyszerűséggel berendezett szobában az ülőalkalmatosság mellett csak egy íróasztal volt, s a falon egy hatalmas fénykép - Arturo Toscaninié.

Soltival már senki nem találkozhat ebben a dimenzióban, de a Falstaffot bárki megnézheti Salzburgban.
Én majd augusztus 30-án...

Köszönetünket fejezzük ki a Brünni Nemzeti Színház munkatársainak, Karolina Kozubikovának és Zuzana Žáková-Klimplovának beszámolónk megírásához nyújtott segítségükért.