Inadekvát 1.0. – Az új Tosca az Operaházban

2022. október 2.
Magyar Állami Operaház

GIACOMO PUCCINI: Tosca

Floria Tosca - Ádám Zsuzsanna
Mario Cavaradossi - László Boldizsár
Scarpia - Kálmán Péter
Cesare Angelotti - Kovács István
Sekrestyés - Szvétek László
Spoletta - Kiss Tivadar
Sciarrone/Börtönőr - Káldi Kiss András
Pásztorlány - Forrai Zsófia

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kesselyák Gergely

Ül Tosca a színpad szélén, leroskadva egy padszerűségre. Tekintete fásult és elgyötört, ahogy belekezd a ’Vissi d’arte’-ba. Az esélytelenek fájdalma süt arcáról. Közben a háta mögött vetítés indul: Rákosi Mátyás születésnapjára ünnepi díszbe öltözött Operaházat látjuk, fekete-fehéren, sok sejthetően vörös drapériával. Jönnek a lelkesen ünneplő (s mi már tudjuk: megtévesztett) tömegek, figyelhetjük, amint a korabeli filmhíradós kamera pásztázza őket. Tosca mindezt nem észleli (szerencséjére), mert ha felnézne, nem értené, hogy is került ide.

Ádám Zsuzsanna rendesen küzd ezzel az inadekvát helyzettel. A fiatal, szimpatikus énekesnő eddigi élete talán legnehezebb szerepével ilyen körülmények között találkozik először. Az Imát végül okos erőbeosztással győzi, előadásmódja kifejező, az emberpróbáló dallamíveket becsülettel teljesíti. Ennek ellenére hatástalan, de erről nem Ő tehet. A publikum nem annyira figyel rá, inkább a filmet böngészi, találgatja, éppen mit látunk, ki tűnik fel, ki van kisatírozva, stb.
Ádám korosztályának talán legszebb hangú drámai szopránja. A szólam egészét egészségesen telt hangon, magabiztosan birtokolja, de a legnagyobb magasságoknál kicsit trükközni kényszerül. Néha hang helyett egy-egy hatásos verista sikollyal pótolja a béket-hákat-céket. A legfelsőbb regiszter technikailag még nem elég stabil, de megvan. Talán egy adekvátabb környezet segíthetne. de ez nem az. Játéka merev, mert nyilván nem igazán tud azonosulni a rámért figurával és szituációkkal. Becsülettel eljátssza a feladatot, de az nem belülről jön.

Nem járt jobban Scarpia alakítója, Kálmán Péter sem, aki szintén debütáns ebben a szerepben. A második felvonásbeli önálló nagyjelenetét (’Tosca è un buon falco!’) végig fotók és filmbejátszások tarkítják, néhol maga Róma rendőrfőnöke is megjelenik valamely „jónevű” munkásmozgalmi hős ruhájába beleapplikálva. („Korunkban, lám, a tudomány mire képes!” – hogy egy másik Puccini-hős szavaival éljünk.) Scarpia alakítója kényszeredetten nézi a tablók vég nélküli sorát (közben persze buzgón szónokol arról, hogy a szerelem nyomorúság, s hogy mennyivel jobb elvenni azt, amire vágyunk. Neki is kijutott ezekből a helyzetidegen pillanatokból. A legaranyosabb közülük (ha lehet ezzel az igazán inadekvát kifejezéssel élni) az, amikor leránthatja a leplet három grandiózus fotóról, tudják, amilyet népünk nagyjairól hurcoltak május elsejéken apáink és nagyapáink (már akié), de ezeken Angelottit, Cavaradossit és saját magát láthatja – kicsit megkínzott állapotban, bűnügyi nyilvántartásos környezetben. (Az utóbbit harsány derű is fogadja, kár, hogy ez nem vígopera.)

De Kálmán Pétert már a nyitó felvonásban is telibe kapta a lelkes munkásmozgalmi rendezői önkény. A Te Deum alatt a mennyből szól a kórus (a kakasülőn elhelyezkedő kórus jóvoltából), a publikum meg forgatja a fejét, honnan is jöhet a hang. A jelenet egyébként akusztikailag is tönkrevágja szegény ÁVO-s egyenruhába bújt római rendőrfőnököt, így Kálmán Péter néhány erőtlen próbálkozás után a szükséges minimumra korlátozza magát, meg sem próbálja átüvölteni az átüvölthetetlen túlerőt. A jelenet tetőpontján a felvonás záróakkordjaira össze is dől a templomot stilizáló díszlet. Ezzel omlik az ingatag rendezői koncepció, de erről majd más alkalommal.

Közjáték: az első felvonást követő óvatos taps során a Rákosira hajazó (ez szójáték akarna lenni) dirigens térdig kihajolva mutogat az égbe, hogy az addig tudatlanul forgolódó középsőcsoportosok is megtudják, hol is leledzik az elismerésre vágyó énekkar.

Kálmán Péter nem az a par excellence olasz hősbariton, akikkel szeretjük Scarpiát hallgatni. Akárhogy gyötröm az agyam, az elmúlt huszonvalahány évből, amióta kedvelem, egyszer sem láttam ebben a szerepkörben. Ez a frazírozásán hallatszik is, bármennyire is példásan pergeti az olasz szöveget, a hang nem cseng úgy. Próbálom a lehetetlent, a döntéshozók gondolkodását utolérni, s arra jutottam, hogy Kálmánt nyilván a kiemelkedő színészi kvalitásai miatt választották erre a feladatra. A második felvonásban személyisége és színpadérzékenysége folytán jelentős pontokon behozza hátrányait, de ettől még nem vált ideális Scarpiává.

Míg Ádám Zsuzsanna és Kálmán Péter részt vett a sokhetes átképzésen, Cavaradossink újonnan csöppent a produkcióba. Merthogy László Boldizsár ezen az estén bizony beugrott. A főbb partnereihez képest rutinosan ebben a szólamban, több rendezésben és helyszínen öltötte magára a szabadságszerető festő jelmezét. És kiderült, hogy mennyivel lazábban tud az extrém környezetben mozogni, csak néhány ponton tűnt szembe, hogy sok időt nem tölthetett ezen „díszletek” társaságában. Például kicsit nehézkesen sikerült felmászni a „tank” tetejére, de az ezt követő impozáns ’Vittoriá’-n ez nem hallatszott.

László tehát előkelő idegenként megteszi, amit a rendezés kíván, de egyáltalán nem érezzük azt a merev görcsösséget, mint partnerein, akiken nyilván a próbaidőszak megtette áldásos hatását. Tenorunk viszont – már a sokévi gyakorlat eredményeként – hozza a szerelmes festőt, nem merül el a rendezési részletekben, a szeme előtt inkább Puccini kottafejei lebegnek. Ritka árnyalt alakítást nyújt, ahol kell, ott kiereszti a hangját, de olvadó pianókra is éppúgy képes. Ideális Cavaradossi-hang.

A kisebb szólamok gazdái közül Szvétek László Sekrestyésként (kettős ügynöknek álcázva) kicsit mereven hozza a szokásos buffót. Angelotti szerepében Kovács István és Spolettaként Kiss Tivadar korrekt éneklésükön túl becsülettel (de kevés lelkesedéssel) teljesítik terjedelmes némajátékukat, amivel a rendezés értelmet próbált adni egyéni darabértelmezésének. Látni fogjuk majd, ehhez a kulcs Cesare Angelotti és Spoletta lehet, de erről majd legközelebb, újabb előadással felvértezetten traktálnám a kíváncsi Olvasót…

Kesselyák Gergely kiszámíthatatlanul vezényelte az előadást, de érezhető lelkesedéssel vett részt a darab ilyetén színrevitelében. A kiszámíthatatlanság az énekesek kísérésében volt tetten érhető, volt, amikor lazán elnyomta őket a tomboló zenekarral, máshol meg korrekt kíséretet nyújtott. Hogy Kesselyák mit gondol a Toscáról, mint nőről, azt 2015-ös miskolci rendezése óta pontosan tudjuk. Most már azt is, hogy a darabról sem gondol többet, mint egy csereszabatos, eldobható nőcskéről.

Ahogy vége az előadásnak, az első taps után összecsapódó függönnyel a Nagyérdemű menekülőre fogja, de jó tudni, hogy ez nem az előadóknak szól.

fotó:© Ligeti Edina