Hogy lehet ide bekerülni Mátyás királynak? – Erkel Ferenc: Hunyadi László

2013. június 7. délután
Erkel Színház

V. László – Megyesi Zoltán
Cillei Ulrik – Cser Krisztián
Szilágyi Erzsébet – Kolonits Klára
Hunyadi László – Pataki Adorján
Hunyadi Mátyás – Várhelyi Éva
Gara nádor – Gurbán János
Gara Mária – Szakács Ildikó
Szilágyi Mihály – Sárkány Kázmér
Rozgonyi – Káldi Kiss András

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Hámori Máté

A címben szereplő mondat a mellettem ülő 9 éves Kiskorú szájából hangzott el az előadás végén. Lelkes, kipirult arcát nézve (ekkor már) biztos lehettem az ítéletben: jó ötlet volt elhozni a Hunyadi Lászlóra.

Erkel Ferenc dalművét a Magyar Állami Operaház ősszel mutatta be és a tavasz végétől kezdődően 25 alkalommal ifjúsági előadáson adta elő a zeneszerzőről elnevezett (és újból megnyíló) színházban. A sorozat vége felé vettem egy nagy levegőt és beneveztem gyermekemmel a péntek délutáni előadásra. A levegőre a félelmeim miatt volt szükség. Túlontúl sok szétgányolt ifjúsági operaelőadást láttam már, és Szűcs Gábor rendezésével kapcsolatosan is voltak fenntartásaim. (Korábbi beszámolót lásd itt: http://www.momus.hu/article.php?artid=6427)
A fenntartások maradtak, így ezekre most nem is térnék ki.

De a Kiskorú jól vette az akadályokat mintegy ezer – 5-6 évvel idősebb – pályatársával együtt. Az egészségesen zsúfolt Erkel Színház további részét érdeklődő nyugdíjasok, középkorú hölgyek és urak töltötték meg. Az olykor-olykor felhangzó duruzsolás sem haladta meg a mezei operaelőadások szintjét, de néhány alkalommal még lélegzet-visszafojtott pillanatokat is megélhettünk. Az előadás végén premiereket meghaladó, ünnepi ováció fogadta a késő délután énekes hőseit és karmesterét.

A legnagyobb magyarázkodásra (még az első és második szünetben) Mátyás hangjának és testének szétválasztása miatt kényszerültem, fejcsóválva konstatálta, hogy a rendezők tényleg milyen furcsa szerzetek. Végül a fenti mondat árulkodott róla, hogy megtalálta a helyzet – általam hiába keresgélt – kulcsát: legalább nem kell szegény gyereknek ilyen nehéz dalokat elénekelni, anélkül is jót fakardozhat a színpadon. A repülőtér nem fogta különösebben meg, de a leszálló gép átalakulását (hollóvá) határozottan csodálta.

Szóval, mindent egybevetve csak gratulálni tudok Ókovács Szilveszter stábjának az Operakaland program létrehozásáért. Remélhetően jövőre hasonló minőségben folytatódik az iskolai korosztályok bevezetése a műfajba és sikerül majd néhány új arccal/hanggal is megismertetni az ifjúságot. Mindenesetre azt konstatáltam, hogy a megjelenés és a személyiség milyen hatást kelthet a kellően érintetlen nézőkben. Soha Cillei Ulrik alakítója még akkora standing ovationban nem részesült, mint most Cser Krisztián, ami pontosan mutatja a kamasz(lány)ok lelkéhez vezető legegyenesebb utat.

Az októberi előadások olykor felemás eredményt hoztak, de az ifjúsági sorozatra még legalább három friss csapat szállt be a ringbe. Az általam látott előadás szinte kivétel nélkül új szereplőket hozott.

A címszerepet a fiatal kolozsvári tenor, Pataki Adorján keltette életre. Pataki úgy tíz év múlva jó Hunyadi is lehetett volna, de félő, hogy az idő előtti terhelés miatt már mostanra túljutott élete csúcsformáján. Hangképzése óvatos és puha, ami pontosan ellentétes lenne a megszemélyesítendő hősével. A hangszíne alapvetően szép, de a középregiszterben már bántóan kásás és a magasságok egyszerűen nem nyílnak igazán ki. A tapintatos dirigens segítségével azért sikeresen eljutottunk a kivégzésig.

Gurbán János Gara nádora oly veszettül gonosz volt, mintha Jago megtöbbszöröződött volna alakjában. Itáliai vásári komédiásokat megszégyenítő módon ripacskodott. Kár, hogy nem bízott a szólamban és a saját hangjában, amik önmagában elegek lettek volna a negatív figura sokkal összetettebb ábrázolásához.

Valami alapvető gond van bizonyos szerepkörök kiosztásaiban. Most egy újabb V. László elvérzésének lehettünk tanúi. Megyesi Zoltán kulturált énekhangja, kicsit egyenes hangképzése ugyanúgy nem volt meggyőző, mint őszi kollégájának erőltetett préselése. Az emlékeimben élő ideális V. Lászlók (ilyen volt az elmúlt fél évszázadban Külkey László, Palcsó Sándor és Kunsági Kálmán) sem nem rendelkeztek hősi hangszínnel, sem nem törekedtek annak természetellenes elérésére, de a természet adta vékonyabb magasságaikkal pontosabban ki tudták fejezni a bizonytalan uralkodó labilis személyiségét.

Ezen az estén a „csatát” a hölgyek nyerték meg. Az ősszel mindkét Szilágyi Erzsébet erős magyarázkodásra szorult, most viszont egy minden szempontból kifogástalan alakításnak lehettünk szem-és fültanúi. Kolonits Klára az ideális drámai koloratúra, aki nemcsakhogy üzembiztosan adta elő a rettenetesen nehéz szólamot, de a komplex személyiséget tudta hisztériától mentesen, mégis megrázón ábrázolni. Ezen a késő délutánon a lelkes ifjak további erőpróbára tették, nem tudván, hogy az ária nehezebbik fele hátra van, a közepénél hatalmas vastapssal akasztották meg a La Grange-áriát.

Szakács Ildikó úgy abszolválta Gara Mária virtuóz szólamát, mintha az olimpiai döntőben a magasugró a világcsúcsra teteti fel a lécet, majd utána tíz centivel fölötte suhan át könnyedén. Külön erénye az alakításnak a biztos középfekvés és a jó szövegmondás. Talán a figura személyiségjegyeihez találhatna még egy-két biztos kapaszkodót a színpadi alakításában.

Várhelyi Éva Mátyás nevelőnőjeként és hangjaként hibátlanul hozta az elvárt hangot és alakot. A kisebb szereplők alakítói pontosan megfeleltek a feladatuknak.

Az előadás igazi meglepetését számomra Hámori Máté karmester szolgáltatta, aki nemcsak féltőn óvta és kiszolgálta énekeseit, hanem új színekkel gazdagította Erkel dalművét. Még sosem tűnt ennyire szembe a Cabaletta és az első felvonásbeli László-ária pókháló-finomságú líraisága, már-már impresszionista hatást keltő hangszerelése. Ugyanakkor a drámai jelenetekben a váratlan váltásokkal igazán nagy hatást tudott elérni, s remekül építette fel a katartikus finálét is.