Hangok triumfálása Szegeden - Verdi: A kalóz
2023. február 8.
Szegedi Nemzeti Színház, május 5.
Ha megkérdeznek, ki a legkedvesebb zeneszerzőm, a válaszom a következő szokott lenni: Haydn, Verdi és Mahler. Aztán ha nagyon sarokba szorítanak, és a kérdező egyetlen névhez ragaszkodik, akkor Verdié ez a név.
Az első opera, amit életemben, tizennégy éves kamaszként láttam, az Aida volt. A második a Falstaff – amiről még messze nem sejtettem, bő húsz évvel később ez lesz a szívemnek legkedvesebb dalmű, s immáron az is marad életem végéig.
Máig fújom a szereposztást – s nem csak azt, előttem az egész előadás, a néhai Horváth Zoli nagyszerű rendezése. A nyitójelenet berobbanása, vagy ahogy a II. felvonásban Berdál Valika és Réti Csaba, akarom írni Annuska és Fenton csókolóznak egy paraván mögött. Gyimesi Kálmán bősz Fordja – az egyetlen az egész szereplőgárdából, akiről még nem kell múlt időben írnom, a Jóisten tartsa még meg sokáig, jó egészségben!
Aztán persze jöttek sorban a nagy Verdi-élmények, neves operaházakban, világhírű énekesekkel.
De A kalózt most láttam színpadon először.
Persze sok fiatalkori Verdi-operát élvezhettem színpadon, szinte paradox módon négy különböző felállásban a Stiffeliot – a MÁO koncertszerű előadását, meg a Staatsoper produkcióját Carrerasszal, majd Domingóval a címszerepben, Londonban és New Yorkban pedig Curával. De ott ültem a Giovanna d’Arco, bocsánat, akkor még Johanna magyarországi ősbemutatóján. A két Foscarin, Bécsben, Domingoval. És sorolhatnám a „gályarabság éveinek” opusait, a hozzájuk fűződő élményeimmel.
Persze az összes Verdi-opera ott a gyűjteményben – LP-n, CD-n, DVD-n, sokféle változatban. Ott sorakoztak már az albérletben is a földön, merthogy szekrényre nem tellett, kellett a pénz a lemezekre. Sose felejtem el, ahogy az áldott emlékű Mensáros Laci bácsi ott térdelt a lemezek előtt, izgatottan ki-ki húzgálva egy-egy felvételt (Mensáros zeneimádata közismert volt, de talán kevesebben tudják, hogy fiatalon a debreceni színházban elénekelte az idősebb Germont szerepét).
A kalóz szegedi előadásáról három részletes beszámoló is olvasható – Hollósi Zsolttól a Szeged.hu-n („Szenvedélyes vadromantika”), lapunk hasábjain -zéta- írása („Vidor habú sötétkék tengeren”), míg a tiszatájonline-hu-n Márok Tamástól („Kalózhajó 175 év késéssel”). (A három hivatkozást publikálásuk időrendi sorrendjében citáltam).
Göttinger Pál rendezéséhez írottakhoz nincs mit hozzátettem. Ez az a fajta produkció, melynek láttán Toscanini felkiáltana: Mi az, esik az eső?
De a mai világban, amikor müncheni barátaim arról mesélnek, hogy a Macbeth egyik szcenírozásában a színpadon, elnézést kérek, defekáltak, ahol nyilván sokan látták a Tubuson, a teljesen pucér Ozmin az Akasztófa-ária éneklése közben ugrál, s mozgását férfiúi ékességének ritmikus horizontális mozgása követi, vagy ha a prágai Rigoletto új produkciójára gondolunk, Rigoletto vérfertőző viszonyban él Gildával, igaz, ez a Mantuai herceget cseppet sem zavarja, merthogy homoszexuális, nos, akkor értékeljük ezt a csendes tengeren hajókázó szegedi rendezést.
Az általam látott előadás zeneileg rendkívüli volt. Köszönhetően Dinyés Dániel energikus, feszes dirigálásának – off: ő a harmadik olyan karmester, Paavo Berglund és Donald Runnicles után, akit balkezesként láttam dirigálni.
Az énekesek közül, s nemcsak udvariasságból, első helyen Kolonits Klárát (Gulnara) kell megemlíteni. Kolonits bravúros beugrással, a szólamot nagyon rövid idő alatt megtanulva (persze biztosan segített a családi háttér…) mentette meg az előadást, természetesen kottából énekelve. A szerepet Hajdú Anita, a tánckar vezetője és koreográfusa játszotta el (s meg kell említeni az eredetileg kiírt Gulnarát, Ferenczy Orsolyát, aki a szerepet lekettőzés nélkül kapta meg, s egy pár nappal korábbi „beavató” beszélgetésen hallottak alapján kiváló lehetett e szólamban).
Kolonitsot mindig csak kiválónak hallottam. Ha nem, akkor egészen kiválónak. Fel lehet keresni azokat a kritikákat a Momus-n, melyek nevét említik – mindig szuperlatívuszokban. A III. felvonás Seid – Gulnara kettőse az éneklés ritkán hallható magasiskoláját mutatta.
Ha valaki nekem huszonéve azt mondja Szegeden, hogy a Kékszakállú Juditját éneklő Kolonitsból egyszer rendkívüli Gilda, Norma, Donna Anna, Valois Margit lesz, akkor csak hitetlenkedve csóválom a fejemet.
Ám akadt a színpadon egy másik rendkívüli szoprán is, a Máthé Beátáé, mint Medora.
Máthé egy, a zene világától nagyon távolra eső szakmából érkezett meg az operaszínpadra. Nálánál lelkesebb, az opera, az éneklés iránt elkötelezettebb szegedi művészt nem ismerek. Ott van minden, a műfajjal kapcsolatos rendezvényen, ő maga is szervez efféléket. Kezdettől fogva figyelem pályáját. Amikor egy koncerten, akkor még Susanne-hangon, a Turandot-áriát énekelte. Ő is érezhette, hogy ez nem igazán a fachja – bal kezét görcsösen szorította testéhez.
Voltak kirándulásai a mezzo szólamba, de még a musical területére is.
Meggyőződésem, hogy Máthé igazi zenei világa Verdi, most a spinto szerepkörben. Medora szerepével eddigi pályája csúcsára ért, tökéletesen uralja a szólamot, annak minden apró díszítésével, szinte észrevehetetlen, mikor vesz levegőt. A voce persze könnyebb, mint a Kolonitsé, de ha kell, ütősen képes megszólalni.
Remélem, Máthé Beáta nem fogja magát szétforgácsolni, a most választott, véleményem szerint számára leghelyesebb úton halad tovább. Szeretném még megérni, hogy megszólal Elisabettaként, Trovatore- vagy Forza-Leonoraként.
Ha a két hölgy alakításáról hozsannáztam, hasonló stílusban az urakról.
Tötös Rolandot a címszerepben először hallottam operaszínpadon (előtte csak a fentebb említett közönségtalálkozón). Reveláció volt. A hang szép színű, erőteljes spinto, atombiztos magasságokkal. Tizenéve ütött utoljára így szíven Szegeden egy tenorhang, a László Boldizsáré, de nála beletelt némi időbe, mire a könnyűzene világából magával hozott manírjait levetkőzte.
-zéta-, aki többször látta-hallotta Tötöst, folyamatos fejlődéséről számolt be. Úgy tűnik, én Tötöst már in floribus ismertem meg.
Szélpál Szilvesztert persze már többször hallottam, elkönyveltem, mint egy örök Schaunardot, Masettot. Döbbenetes fejlődésen ment át. Nem, ez a hang sosem lesz Rigoletto, Luna, Jágó, de egy nemes lírai bariton. S Szélpál frazeálását, muzikalitását, intelligenciáját csak dicsérni lehet – ahogy persze egy fizikatanártól elvárható.
Giovanni szerepében persze rögtön kitűnt Réti Attila nemes hanganyaga – általában, a comprimariok, egy kivétellel, adekvátak voltak.
Zweigi Sternstunde volt ez az este, köszönhetően elsősorban a négy, főszerepet éneklő operaénekesnőnek/énekesnek.
Én pedig elérzékenyülve bóklásztam a Színházban. Eszembe jutott, amikor néhai János barátom – oly sokat köszönhetek neki, suli után náluk hallgattunk lemezeket, beszélgettünk a művekről – jóvoltából először jártam itt, a Hawaii rózsáját játszották, Berdál Vali nevére most is emlékszem. És akkor fogott meg a színház, a SZÍNHÁZ varázsa.
Gimnazistaként aztán minden operaelőadást megnéztem, megvettem a kakasülő egyik hátsó sorába egy hatforintos jegyet, ennyire futotta a havi száz Forint zsebpénzemből. A kedves jegyszedő nénik hamar megismertek, mindig leengedtek az első sorba, a méregdrága 12 Forintos helyek egyikére. Oly sok legendás produkciót láttam, Vaszyval, majd Pál Tamás vezényletével, ritkaságokat és az alaprepertoár darabjait.
Aztán, már a SZOTE-n dolgoztam, egy undok, perverz fráter elüldözött az Egyetemről, Szegedről (itt nem kívánok magánéleti devianciáiról beszélni – de az is perverzitás, ha valakinek a legkedvesebb, imádott operája a Rienzi…) Dolgoztam a Bécsi Orvosegyetemen, bécsi privátpraxisban, Flandriában a Katolikus Egyetemen, tizenhárom évig egy svédországi egyetemi oktatókórházban. És jártam a világot, álltam a Machu Picchu tetején, tény, Kubában nem találkoztam Fidellel, de ott voltam a STOP, a Metropolitan, a Scala, a Covent Garden, a prágai Národni Divadlo és oly sok más operaház előadásain.
Április óta ismét Szegeden dolgozom. Járom a Tisza-parti város utcáit, megiszom egy-egy kézműves sört. S gyönyörködöm a Szegedi Nemzeti Színház gyönyörű épületében, számomra a legszebb hely a világon, ahol operát játszanak.
Hazaérkeztem.
Fotók: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház
