Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Figyeljünk a poétára! (A nürnbergi mesterdalnokok)

2006-05-23 08:57:00 - zéta -

A nürnbergi mesterdalnokok 2006. május 20.
Magyar Állami Operaház
WAGNER: A nürnbergi mesterdalnokok

Rossz ómen sztrájkhangulat idején premiert tartani az Operaházban. Legutóbb 1994 tavaszán, a Don Carlos premierjén éltünk meg hasonlókat. Emlékeim szerint a darab összesen nyolc előadást ért meg.

Ha én modernizációt hirdető operai főigazgató lennék, akinek mindössze az évad legvégére jutna az első (és egyetlen) egészestés operabemutató, jól átgondolnám, melyik mű szolgálja leginkább a terveimet.
Valószínűleg erősen igyekeznék takarékosságra utaló remekművet választani.
Olyan alkotást szemelnék ki, amelyben társulatom tagjai a lehető legjobb oldalukról tudnának bemutatkozni.

Ehhez képest a modernizációt hirdető jelenlegi intézményvezetésnek (ezt ennél pontosabban nem tudom ma meghatározni) sikerült kiválasztania:
- azt az alkotást, mely a klasszikus művek közül tán a legösszetettebb, azaz az egyik legköltségesebb megoldást;
- egy olyan művet, melyben a legfontosabb hét szereplő közül (az első szereposztásnál) mindössze 2-3 esetében sikerült viszonylag tartósan adekvát megoldást találni.

Fentieken kívül a Krónikás kénytelen művészeten kívüli dolgokról is tudósítani.

Az este ugyanis nem a nyitánnyal kezdődött. Elsötétedés után heveny füttyszó, és "Távozz Jutocsa!" bekiabálások közepette megjelent a főtitkár, aki kissé hézagosan tájékoztatta az egybegyűlteket, hogy az \"ismert körülmények miatt\" az előadás fél óra késéssel kezdődik, addig is mindenkit szeretettel látnak a büfében egy pezsgőre. Az "ismert körülményekre" nem tért ki részletesen, arról a Ház különféle pontjain elhelyezett - stilisztikailag nem igazán korrektúrázott - papírokból értesülhetett valamelyest a többnyire vidáman pezsgőző Nagyérdemű.


Richard Wagner egyetlen vígoperája, A nürnbergi mesterdalnokok így hát harminc perc késéssel kezdődhetett, amely csúszás ugyanakkor nem is múlt el nyomtalanul. A nyitány ritka fésületlenül, slamposan, hibákkal tarkítottan szólalt meg. A zenekar csak fokozatosan küzdötte le a félórás intermezzót, csak a harmadik felvonásra érte el az elvárható premier-minőséget. Úgy vélem, hogy ebben kevéssé volt ludas a karmester, Jurij Szimonov addig is maximális erőbedobással próbálta zenészeit, énekeseit a feladat megoldására rávenni. A hatalmas énekkar (karigazgató: Szabó Sípos Máté) egyébként végig dicséretesen állta a sarat.

Vidnyánszky Attila rendező (aki nem mellesleg a premierrel egy időben távozik is a színháztól) meglehetősen felemás produkciót nyújtott át számunkra ezen az estén.

Egyfelől a mű különböző helyszíneit (templombelső, kert, szobabelső, városi főtér) Alekszandr Belozub segítségével sikerült szellemesen és sokoldalúan variálható, ugyanakkor látványosan stilizált és jól bejárható díszletekkel megjelenítenie. (Ez alól csak a számomra megfejthetetlen, székként használatos üveggömbök a kivételek, ezekre a második szereposztásban közreműködő, ezúttal a nézőtéren helyet foglaló művészektől sem sikerült elfogadható magyarázatot kapni.)

Színpadkép

Hasonlóan találónak érzem a szintén Belozub által tervezett jelmezeket is, sikerült kellően kortalan, ugyanakkor mégis néhány száz évnyi távolságú hangulatot kialakítani. Másfelől eredménynek tekinthető, hogy a rendező a bonyolult történet közreműködőinek egymáshoz fűződő viszonyát megfelelően átláttatja velünk, ami e színházban cseppet sem magától értetődő.

A mérleg másik serpenyőjében viszont - Vidnyánszky korábbi rendezéseihez hasonlóan - újra szembesülnünk kell azzal, hogy a rendező szégyenérzet nélkül megenged a szereplőknek olyan megoldásokat, amelyek amatőrszínházi körülmények között sem igazán elfogadhatók. Azokra a legósdibb operai manírokra gondolok, amikor olykor-olykor az énekesek jó része (illetve van, aki folyamatosan) olyan testhelyzetet vesz fel, ami az éneklést elősegíti esetleg, de a szerepértelmezést meglehetősen egyoldalúvá teszi. Kínos pillanatoknak tesszük ki magunkat, ha pl. a mesterek az első felvonásban Walter próbaéneklését követően szinte kivétel nélkül párhuzamosan széttárt karokkal, nyitott tenyérrel \"tiltakoznak\" az elhangzottakkal szemben. Azonban sajnos nem ezek a legkínosabb pillanatok, de erről majd később.

Azt mondják, A nürnbergi mesterdalnokok általában azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e megfelelő énekest találni Hans Sachs szerepére. Az elmúlt fél évszázad szerencsés volt e tekintetben, hiszen Losonczy Györgytől Radnai Györgyön, Faragó Andráson keresztül egészen a közelmúltig, Sólyom Nagy Sándorig, Berczelly Istvánig mindig volt megfelelő minőségű, megfelelő üzembiztonságú és megfelelő ethoszú Sachs a színházban. A jelen viszont még erősen bizonytalan.

friedemann A suszterpoéta elképesztően tömény szerepét ezúttal vendégénekes, a német Friedemann Kunder alakította. Kunder lenyűgözően tudja a szólamot, és ami még fontosabb: tökéletesen hozza figurát. Ez a Sachs messze kimagaslik Nürnberg városából bölcsességével, szellemével, humanizmusával. Bár maga a hanganyag nem kiugróan nemes, s a felső regiszter picit erőltetettebben szólal meg, de mégis minden hang pontosan arról szól, amit Wagner elképzelt. Nem lehet továbbá szó nélkül hagyni, hogy a színpadon lévők közül messze a legintelligensebb játékkultúrát képviselte. Nyilván onnan, ahonnan jött, ez a mindennapos.

Stolzingi Walter gyönyörű szerepét Kiss B. Atilla énekelte. Alakítása a Lohengrinben tapasztalt váratlan siker után immár evidenciának tekinthető. Az énekes viszonylag biztosan veszi birtokba az újabb szerepkört. Okosan osztja be erejét, így a III. felvonás végi versenydal igazi fénnyel, tűzzel szólal meg. Remélhető, hogy a szerep későbbi megszólaltatásai során tovább érik, s az első felvonásban tapasztalható óvatos finomkodás helyét is átveszi a lovagi szenvedély. Szükséges lenne még némi csiszolgatás a német dikción. (Javaslom továbbá, hogy a jelmezhez kapott ritka ellenszenves parókát sürgősen veszítse el!)

Kiss B. Attila

Élete első Wagner-szerepét énekli Éva megszemélyesítője, González Mónika. A hang maga egészséges természetességével szólal meg, mely leghatásosabb a III. felvonásbeli kvintettben. Ugyanakkor tudni kell, hogy a fiatal művésznő ezzel a szereppel lényegében elindult egy eddigiektől eltérő úton. Még nem késő, akár vissza is lehet fordulni, de ha tovább halad ezen az ösvényen, sokáig nem énekelheti már Fiordiligit, Violettát és a többieket. Játékában kellemes meglepetés, hogy a második felvonásbeli Sachs-Éva kettősben itt bizony kibújt Évából a Nő, finom eszközökkel provokálva a hezitáló susztert. Ez korábbi interpretációkban enyhén szólva elsikkadt.

Berczelly István ismét kihúzta a csávából az önhibájából odakerült színházát. Az elmúlt évtizedek remek Sachsa ezúttal Pogner szólamát kelti életre - mindkét szereposztásban. A 68. esztendejében járó rokonszenves művész igazi példát mutat be a hírhedten nehéz Wagner-éneklésből. Előadásában az előadás legemberibb jelenete az I. felvonásban Pogner monológja.

Berczelly - Pogner

Sachs inasa, Dávid szerepével Mukk József kísérletezik, nem igazán nagy sikerrel. Azon túl, hogy alkatilag már jócskán kinőtt az inas-szerepből, sajnos a hangi követelményeknek sem tud megfelelni. Első felvonásbeli elbeszélésének vége (és egyáltalán a szólam magasabb fekvése) kínos falzettcsúszkálás. Bár a papírforma szerint Mozart-tenorok (lásd Peter Schreier vagy nálunk Réti József) többnyire remekül oldják meg ezt a feladatot, Mukknak egy perc esélye sem volt erre.

Éva komornáját, Magdalénát Gál Erika énekli. Hangja az alsó regiszterben kicsit fakó, ugyanakkor játékban viszonylag jól hozza a buzgó barátnőt. Vigyázni kell viszont, nehogy kerítőnő legyen belőle, azaz nehogy túljátssza a figurát.

Ha árnyaltan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy szereposztási tévedés, hibás énekesi szerepfelfogás és rendezői tévút ritka szép összetalálkozásának lehettünk tanúi Sárkány Kázmér Beckmesser-alakítását nézve. Ha durvábban, akkor csak annyit, hogy amit Írnokként (rendezői segédlettel) a harmadik felvonás első képében poén címen összehordott a színpadon, arra csak egy kifejezés van: szégyen. Én ilyen olcsó, blőd ripacskodást utoljára vagy három évtizede egy vándorcirkusz zenebohócától láttam. Nem kötelező minden Beckmessernek követnie (az egyébként utánozhatatlan) Hermann Prey azóta etalonná vált 1984-es bayreuth-i szerepfelfogását, de annyit igazán szükséges felfogni belőle, hogy már nem lehet a legprimitívebb intrikus-kliséket alkalmazni. Sárkány Kázmér nehezen minősíthető alakítása nemcsak az énekes sebezhető stílusvilágára világít rá, hanem alapjaiban rendíti meg Vidnyánszky Attila rendezői hitelét is.

Sárkány Kázmér

A kismesterek alapvetően korrektül oldják meg énekesi/színészi feladatukat. Ezúton rögzíteném viszont Herman Ortel aprócska szerepében fellépő Bakó Antal egészséges orgánumát, a névsorolvasásnál adott szójátékával: "immer am Ort" (azaz "mindig helyén").


Az operaházi indulatokra visszatérve: a közreműködőknek az értelmetlen viaskodás helyett inkább javasolnék egy kis tallózást Sachs tanulságos monológjai között, lehet, hogy saját ügyeikre is ott találnak választ:

"…A költészet kinek is kell?
De hát nem megy sehogy:
Csak érzem, de nem értem én,
Nem emlékszem tisztán, feledni se bírom,
Nem foghatom fel, bár sejtve sejtem.
Ej hát, de ki is bírná
Megmérni a mérhetetlent? …\"
(Várady Antal fordítása)

(A fotókat Éder Vera készítette)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.