Elrejtett üzenetek nyomában – A Borisz Godunov új produkciójáról

Magyar Állami Operaház
2024. április 27.

Borisz Godunov - Bretz Gábor
Feodor - Topolánszky Laura
Kszenyija - Brassói-Jőrös Andrea
Kszenyija dajkája - Wiedemann Bernadett
Vaszilij Ivanovics Sujszkij herceg - Kovácsházi István
Andrej Scselkalov / Egy bojár - Haja Zsolt
Pimen - Palerdi András
Grigorij (bolond) - Ódor Botond
Varlaam - Aleksei Kulagin
Miszail - Kiss Tivadar
Kocsmárosné - Szántó Andrea
Poroszló - Pataki Bence
Mityuha - Zajkás Boldizsár

Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Alan Buribayev

Azt gondolom, Almási-Tóth András rendezőnek nem volt különösebb mondandója a Borisz Godunov kapcsán. Odáig ez nem volt baj, amíg hagyta a cselekményt folyni a maga medrében. A gond akkor keletkezhetett, amikor úgy érezte, ki kell bővítenie Muszorgszkij és főleg Puskin zsengéjét. Amikor a sorok közt mindenáron meg akarta találni az elrejtettnek hitt üzenetet, amit eddig még nem fedezett fel senki. Aki huzamosabban kényszerül Almási-Tóth rendezéseket nézegetni, már a rendezői kliséit is kezdi érteni. Mi különbözteti meg rendezőnket más kortárs színpadi alkotótól, s mik lehetnek azok a stílusjegyek, amik átfogóan jellemzik Almási-Tóth munkáit? Hogyan nézi a világot és annak részvevőit az Operaház immár hatodik éve regnáló művészeti igazgatója?

Ha például egymás mellé tesszük nőalakjait, nagyon egyforma és nem is igazán szimpatikus kép alakul ki, miként látja őket (függetlenül darabtól, korszaktól, komponistától). Az Operaház most a Borisz egy szűkített verzióját játssza, az ősváltozatok közül azt, amelyik látványosan hanyagolja a „szerelmi szálat”. Botor módon azt gondolhattuk, hogy a lengyel kép hiányában ezúttal mentesülünk, hogy a rendező „nőideálját” újból megcsodálhassuk, de nem. Mert itt a kocsmakép, a litván határ melletti. Ide menekült a kolostorból Grigorij, s majd szökik tovább, de előtte azért fennakad a Kocsmárosnén. A fehérmájú nőszemély (bár ezt eddig nem tudtuk róla) olyan információk átadása közben, hogy merre is menjen tovább, vígan magáévá teszi nagy nyilvánosság előtt a nagyon nem ellenkező fiatalt. Kicsivel később betoppannak a poroszlók (akik pont Grigorijt keresik), így a főnök ölében is lezavar egy gyors menetet. Ha ez a rendezés könyv volna, biztosan vastagon befóliáznák a „szexualitás öncélú ábrázolása” miatt. „Modern” operalátogató közönségünk már kellően immunis az effélékre, az előadás végén még egy tisztességes búzást sem váltott ki a rendező félszeg felbukkanása. Az előadás amúgy korhatáros, ott a 16-os karika…

Ezek mellett az már eltörpül, hogy az iszákos Varlaam a híres bordalt kareoke mikrofonba nyomja el, mert minden tisztességes határmenti kocsmában van olyan. De ennek nincs nagy jelentősége. Annak sem, hogy a könyvkupac tetején ücsörgő Pimen arról énekel, hogy a gyertya már leégett, de közben laptopba irkálja följegyzéseit. Az előadás hemzseg az efféle ellentmondásoktól. De ez nem következetlenség a rendező részéről, hanem nagyon is következetes negligálása az eredeti szövegnek (és cselekménynek). Nem lenne ezzel semmi baj, mert láttunk már ilyet, ha az eredeti gondolatok helyett tudna az előadás mást felmutatni. De nem tud.

A díszletek, jelmezek és kellékek terén szintúgy változatos a pálya a korhű és a modern között, s néha váratlan összefüggésekre is rábukkanhat a szemfüles néző. Meglepődve fedeztem föl például Pimen tágas zárkájában Gurnemanz múltkori lábaskáját a polcon. Vajon, mit üzen a rendező ezzel?

Ha az előadás egésze azért szándékoltan eklektikus, nehogy mélyebb összefüggéseket találjunk, akkor ez sikerült. Ha az előjáték alatti és a képek közötti filmbejátszás szájbarágós mankó akarna lenni mindazoknak, akik nem foglalkoztak az orosz történelem vonatkozó fejezetével, az kicsit a 16+-os publikum lenézése, ha nem az, akkor értelmetlen. Az Operaház közben büszkén hirdeti a honlapon, hogy „a romantikus-történelmi műből egy mai pszichothriller bomlik ki a horror elemeivel”, de ez csak nagyon tétován jelenik meg. Aki ezt írta, vagy sok thrillert nem láthatott, vagy ezt az előadást. Az lenne a horror, hogy Grigorij egy nagyobb lexikonnal elpüföli Piment a jelenet végén és amikor elesik, meg is rugdossa? Amúgy meg miért, miért?

Jelen sorok írója néha kicsit tényleg úgy érzi magát, mint az egykori levéltáros, Pimen, aki a jövőt böngészi a múlt történelmének rögzítésével. Miből mi következik? Milyen elrejtett üzenetek kerülnek napvilágra az elmúlt időszakok dokumentumainak olvasgatása, rögzítése nyomán? Lássuk csak!

Az Operaház sokévnyi szünet után újra műsorra tűzte a Borisz Godunovot. Ha a budapesti Borisz-előadások során áttekintünk, ilyen hosszú pauza még nem is volt 1913 óta. Érdemes az alábbi kimutatáson végigszaladni, az előadások éveit és számát, a rendezőt, a premier dirigensét és címszereplőjét egyaránt tartalmazza. Ki-ki elgondolkodhat rajta: „ment-e […] a világ elébb?”

1913-14 (Hevesi Sándor/Egisto Tango/Szemere Árpád) – 4 előadás
1930-32 (Márkus László/Sergio Failoni/Szende Ferenc) – 11 előadás
1947-55 (Nádasdy Kálmán/Ferencsik János/Székely Mihály) – 55 előadás
1955-60 (Oláh Gusztáv/Lukács Miklós/Losonczy György) – 22 előadás
1962-70 (Mikó András/Kórodi András/Székely Mihály) – 36 előadás
1976-83 (Mikó András/Oberfrank Géza/Faragó András) – 55 előadás
1999-2001 (Szinetár Miklós/Kovács János/Kováts Kolos) – 25 előadás

Ha elkezdjük elemezni friss premierünket, mindjárt az első mondattal belelépünk a történetírás egyik klasszikus csapdájába! Rögzíthetjük ugyanis, hogy 2024-ben az Operaház visszatért a külföldi dirigens foglalkoztatásának gyakorlatához, ami a 111 évvel ezelőtti magyarországi premiert és az 1930-as felújítást jellemezte. De ebben ezúttal semmi koncepcionális nem volt, az egyébként tökéletes megoldást a matt kétségbeesés szülte, ugyanis két héttel a premier előtt, már a próbák sűrűjében járva (ami azért ugye, nem szokványos) belső és kifelé nem publikált okok miatt lemondott az előadás kezdetektől fogva kitűzött dirigense.

Bár az előadás és az intézmény honlapján nem találjuk, mi legalább az utókor kedvéért írjuk föl a nagykönyvünkbe, hogy a Borisz Godunov 2024-ben létrejött operaházi változata épp a most visszalépett dirigens, Kocsár Balázs ötlete volt. Kocsár még debreceni zeneigazgató korában már ugyanezt az előadást revelációként állította színpadra Vidnyánszky Attilával közösen kerek 14 esztendeje. (Írtunk is róla: Sujszkij, a rosszbácsi? (A Borisz Godunov Debrecenben) [a bennem lakozó krónikaíró berzenkedik is nyomban: hol tud ma egy vidéki színház külföldi szereplőkkel komplett Boriszt kiállítani?])

Az előadás zenei vezetője tehát az a nagyszerű kazah dirigens, Alan Buribayev lett, aki tavaly fenomenálisan kézben tartva vitte színre ugyanitt Prokofjev elrettentő nehézségű dalművét, a Háború és békét (s majd nemsokára újból vezényli). Buribayev most is jött, látott, vezényelt és győzött, hiszen az előadás messze budapesti átlag fölötti zenei minőségben szólalt meg. A dirigens pedig most is éppoly szerényen visszahúzódva tette, amit kellett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Minden belépést feladott, énekeseire gondosan ügyelt, segítette őket, az együtteseket könnyedén fogta össze. Az Operaház túlterhelt Énekkarából kihozta a maximumot, ami egy Borisz esetében nagy szó. A grandiózus zenei ívekre figyelve szólalhattak meg a mű rejtett zenei szépségei. Tavaly már elsütöttem ajánlatomat Buribayev tartós pesti alkalmazása ügyében, ma sem gondolom másképp, s mindannyian jól járnánk vele. Amúgy igen érdekelne, hogy a kazah karmester, ha maga dönthetett volna, szintén ezt a verziót vinné színpadra?

A színház igyekezett a létező legjobb csapatot kiállítani, ha már egy szereposztásban vállalta be a kitűzött tíz előadást (nyilvános főpróbával együtt), amiben nem kis rizikó van azért (Grigorij szerepe lett egyedül kettőzött). Ezen csak valamennyit tompít, hogy a jelen verzióban „csak” hat kép került színre, ugyanakkor emiatt néhány művész komoly lehetőségtől esett el.

Rögzíthetjük, hogy bár kiemelkedő alakítás egy kivételével nem született, minden produkció meghaladta a korrekt szintet. Csak felsorolás-szerűen a dalmű sorrendjében:

Régóta parkolópályán állomásozik a már annyira nem fiatal Pataki Bence (Poroszló). Markáns és zeneileg rendkívül hatásos alakítása megint megerősít abban, hogy ki kéne próbálni főszerepben is.

Haja Zsolt (Scselkalov/Egy bojár) viszont sok olyan szólamban megmutatkozhatott, ami túlnőtt a hangi határain, sajnos ezúttal is ez volt. Pedig az elmúlt évben két igen jelentős alakítással rukkolt elő, ami jelzi, mi az Ő igazi területe, ahol még komoly tartalékai lehetnek.

Palerdi András telt és kifejező hangon, de kicsit a figurát ezúttal is eljelentéktelenítve énekelte Piment. Grigorij és a Bolond egyaránt megkurtított szerepében hatásos volt Ódor Botond, kíváncsian várom a pálya további alakulását.

Az egyetlen külföldi énekes, az orosz Aleksei Kulagin Varlaam szerepében példát mutatott arról, hogyan szól egy igazi szláv basszus. A figurához ugyanakkor még túl fiatalnak gondolom. Miszail szerepében ismét pompás karakter volt Kiss Tivadar. Szántó Andrea készségesen hozta a rendező által kért figurát a Kocsmárosné szerepében (valószínűleg nem is volt más lehetősége).

A cári lakosztály hölgyei, Topolánszky Laura (Feodor), Brassói-Jőrös Andrea (Kszenyija) és Wiedemann Bernadett (Dajka) egyaránt áldozatul estek a durván túlrendezett és értelmetlen szimbólumokkal fölöslegesen teletűzdelt jelenetnek. Hangi formálásuk ugyanakkor ideális volt.

Kovácsházi István a premieren némi csalódást okozott Sujszkij herceg szerepében, a hangi perfekció mellé kicsit több karakteres frázist, szélsőségesebb ábrázolást vártam. A művész egyéb megformálásai ismeretében ez várhatóan majd az ötödik előadás tájára fog megérkezni.

A címszerepben Bretz Gábort láthattuk-hallhattuk. A basszus szerepkör egyetlen posszibilis énekese, akire egyáltalán ilyen nagyságrendű feladatot manapság rá lehet(ne) bízni. Az alak és a figura biztosan megvan. Minden mozdulata, gesztusa, tekintete arról az uralkodói formátumról árulkodik, ami ennek a grandiózus szerep feltétele lenne. Benne van az önvád gyötörte téboly, gyermekeinek féltő szeretete, a hatalomvágy valamennyire s a kétségbeesés is. Elhisszük neki, hogy nem tudja, tapad-e kezéhez vér a néhai cárevics halála nyomán. (Amúgy úgy tűnik, ebben a rendező sem biztos, de az ellenkezőjében sem.)

Remekül ejti a szöveget, azaz használja a drámai kifejezés alátámasztására, amit pedig a végletekig tud karakterizálni. Ez egy hatalmas és ritka tulajdonság, kevés, nagyon kevés magyar énekes képes rá a mostani generációból. Olyannyira hatásos, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni neki, hogy Bretz egyre kevésbé énekes. Szembesít egy hatalmas ellentmondással, ami sokakat foglalkoztatott az évszázadok során, Richard Strauss még egészestés operát is szentelt a témának: mi a fontosabb, a zene vagy a szöveg?

Mert Bretz egyre kevésbé énekel és egyre inkább deklamál. A klasszikus értelembe vett szép, kantábilis énekléstől már rettentően eltávolodott. A voce jelentősen megkopott, színtelen, sápadt és szálkás, egykori hajlékonyságát nagyban elvesztette. Láttunk már ilyet még világnagyságoknál is (hangfajtól függetlenül), igaz ott korban többnyire később. Jönnek a csikorduló dallamívek, a csúnya, ám kifejező és hatásos csúcshangok. Ezzel a hanggal már lehetetlen Don Giovannit énekelni (nem sikerült látni tavasszal), de tilos is. (Valószínűleg Ókovács Szilveszteren kívül a világon senki nem is tűz ki basszistát pár hét elteltével Mozart és Muszorgszkij oly szélsőségesen eltérő címszerepére.) De az elvesztett szerepek helyébe lépnek azon alakok, ahol ez nem feltétlenül szükséges.

Bretz alakítása tehát egyszerre nagyformátumú és ugyanakkor mégis fájdalmas. Nagyformátumú, mert olyan alakítás jött létre, ami kiemelkedik a hatalmas alakításokban szegényes magyar operai valóságból. Olyan előadói produkció, mely egyedül elviszi az előadást a hátán. És mégis fájdalmas, mert kezdetektől figyelve Bretz pályáját úgy tűnik, értelmetlenül reménykedtünk egy sokkal művészibb kiteljesedésben. S ebben a helyzetben a történetíró is csak saját haszontalanságát tudja rögzíteni. Ahogy Pimen mondja:

„A múlt elvonul előttem,
hullámozva, mint tenger-óceán…
Nem is oly régen még
bővelkedett eseményekben, sodró volt!
Most […] hallgatag…”
(Frideczky Katalin nyersfordítása)

fotó:©MÁO - Berecz Walter