Eljegyzés a kolostorban (Prokofjev-opera Debrecenben)
2003. november 6.
Debrecen, Csokonai Színház
Prokofjev: Eljegyzés a kolostorban
- I. rész: Az opera -
Az Eljegyzés a kolostorban a szó szoros értelmében vígopera. Nem is játsszák nálunk túl gyakran, pedig igazi népszórakoztató remek. Sosztakovics ekképp méltatta: \"Az Eljegyzés a kolostorban Prokofjev egyik legfényesebb, legéletvidámabb műve. Az opera tavaszi frissességet és fiatalságot áraszt. Részleteiben mélyen organikus és teljesen lezárt mű, telve humorral és nevetéssel, széles jóindulatú nevetéssel. Amikor az Eljegyzést hallgatom Verdi Falstaffja jut eszembe - az érzelmeknek ugyanezen közvetlensége, melyet egy nagy mester bölcsessége gazdagít.\"
A figurák teljesen megfelelnek a Sheridan által
megteremtettnek, az egész darab (amely eredetileg daljáték volt) a
Beaumarchais-korabeli klasszikus vígjátékokat követi.
Prokofjev ugyanakkor meghatározó figurává emeli az eredetileg
kevésbé karakteres halkereskedő Mendozát. A dada, azaz Duenna
figurája a Rózsalovag Anninájaként is ismerős lehet.
A hangszerelés mesteri, a zene kihangsúlyozza a karaktereket,
Prokofjev pedig zseniális dramaturg. Kész is van egy sikereses opera
buffa receptje.
- II. rész: Az előadás -
Nos, a recept nem minden, főzni is tudni kell. A rendező, Berényi Gábor szerint \"Okosan tette a debreceni színház, hogy olyan műhöz nyúlt, amit nem játszottak agyon nálunk, nincs hagyománya\". Igaza van. A debreceni operajátszás már oly sokszor okozott csalódást, hogy érdemes olyat választani, amelyhez nincs igazán összehasonlítási alap.
Berényi jól főz, érti, érzi a csíziót. Kell is, egy fél poén sem veszhet el, megsínylené az előadás. A szereplők játszanak, bejátsszák a színpadot, sőt a nézőteret, a cselekménnyel sodortatják a nézőt, s bevonják minden kis huncutságba. A díszlet É. Kiss Piroska munkája: ízléses, egyszerű, könnyen kezelhető, ugyanakkor felismerhető a színek változása.
Mi kellene még?
Először is kellene egy zenekar. Debrecenben nincs külön együttes a színházi szolgálatok teljesítésére (éppen ez adott okot nemrég a színház és a filharmonikusok közötti csörtére). A filharmonikusok kihelyezett szekciója hamiskásan, csúszva-mászva, esve-kelve játszotta le az első két felvonást. Somos Csaba hiába dirigált nagy intenzitással, nem nyomott sokat a latba. Olykor már kifejezetten bitonális érzetet keltettek (ehhez persze még kellett egy-két énekes hangi bizonytalansága is). A szünet alatt azonban sikerült összeszedniük magukat, és a folytatásban már elfogadhatóan játszottak.
Az énekesek közül egyértelműen Simon Katalint kell
kiemelni, a dada szerepében. Bizony, a hang már kicsit megkopott,
viszont elképesztően kifejezően tudja használni. Játéka érett,
energikus: fantasztikus komika. Ahogyan kiválóan komédiázott
Ürmössy Imre is, aki Mendozát adta, s jól adta. Éneklésében
azonban hiányoltam a biztos mélységet, és bizony több \"tízest\" is
lőhetett volna, amikor a hangokat becélozta. E kettős komédiája
tartotta tulajdonképpen életben az előadást.
Bódi Marianna Clara megformálásában most is azt nyújtotta, amit tulajdonképpen már elvárunk tőle: tiszta, mélyérzésű előadást, drámát, ha kell - igazából ez a neki való. Az ő hangszíne és intonációja volt a legkiválóbb, szinte makulátlan ezen az estén (a \"szinte\" a magas hangok korábbi csengésének hiánya miatt szerepel csak itt), nála azonban a szerepjátszás sikeredett egy fokkal haloványabbra.
Molnár Andrea tavaly még a kórust erősítette, idén már főszereplővé avanzsált: ő a szerelmes Louisa, kinek boldogságra való törekvése minden bonyodalom okozója. Szép, karcsú hang, karcsú termet - erre a szerepre termett, mondhatnám gyenge szójátékkal. Szerepformálása jó, a hangok egy-két intonációs bakitól eltekintve helyén voltak. A legzavaróbb azonban a prozódia hibája volt: nem az érthetőségben (bár olyakor az is megsínylette), inkább a kifejezőkészségben. Összességében még nem érett meg eléggé benne a szerep, viszont jó úton van, mindazonáltal operett előadására alkalmasabbnak tartanám.
A Böjte Sándor által megformált Don Jerom figuráján jót lehetett kacagni. Ez a szerep eleve karaktertenort igényel, ilyen esetekben pedig őt szokták szerepeltetni, mégis ez az első nagyobb szerepe. Ennyi pedig elég is. Karaktertenor hangja ugyanis durván szólva kappanhangnak felel meg, ami normális esetben elviselhetetlen. Ha túlzásokkal gondoljuk megvalósítani a komédiát, akkor elmegy. Emellett viszont még a hangokkal is hadilábon áll.
Fokozottan áll ugyanez Andrejcsik Istvánra, aki Ferdinándot, Louisa fivérét alakította. Bár az \"alakítás\" szó ennél jóval többet kívánna. Énekesi teljesítménye elégtelen, hangja se nem szép, se nem kifejező, ráadásul bővített terces kilengésekkel próbálta kiadni magából szólamát. A másik hősszerelmes, Antonio, Honinger László volt. Debrecenben mindig hiány volt hősszerelmesekből. Jelentem, a helyzet nem változott, Honinger inkább nyúl, semmint hős, se magasság, se hangerő.
A színház kórusa többnyire teljesen elfogadhatóan prezentálta
szólamát, kivéve az apácák fülsértő átvonulását a színpadon, a kis
létszámú tánckar fantáziátlan táncocskákat produkált, de mindez
belefért.
Összességében mégis a jó élmények kerekedtek felül, köszönet érte. A
szélsőségek ellenére még sikerdarab is lehet.
Ja, és szinte mindig érteni a szöveget!
- Finálé: Madame Bravo operába megy -
Madame Bravo idősödő hölgy. Sokak szerint hibbant szegény - igazából csak más, mint a többiek. Madame Bravo például látványosan úrinő, s ezt minduntalan bizonyítja is. Az úrinő sohasem pontos, éppen ezért mintegy félórás késéssel robbant be a nézőtérre, pontosabban az oldalpáholyba. Úrinő kalapot visel. Madame Bravo viszont még a színházban sem veszi le. Láthatóan transzban volt amiatt, hogy az elmulasztott percek ellenére megértse a cselekmény folyását. Zavarát számtalan cukorka elszopogatásába fojtotta, s persze a cukorkás papírt akkurátusan mindannyiszor össze is hajtogatta. Lázas igyekezettel követte a vígjáték fonalát, ki-bekattingatva avítt színházi látcsövét - tudják, azt az összecsukhatós fajtát. Igyekezete érthető, hiszen a darab a jó öreg Commedia dell\'arte, szerepcserével, álruhával, félreértéssel, picike cselszövéssel megfűszerezve.
Madame Bravo nagyon szurkolt a fiatal szerelmeseknek. Utoljára
talán Esmeraldáért aggódott ennyire, az is opera - igaz, szappan. A
dajka nem is érdekelte igazán. Az egymásra találó fiatalok és a
társaságukban tartózkodó két úr kvartettje megadó bravózást váltott ki
belőle, ugyanígy Clara szerelmetes nagyáriájától is el volt ragadtatva.
Az italos szerzeteseken elnézően mosolygott, ám aggódva ugrott fel,
mikor a két ifjú titán karddal esett egymásnak egy félreértés miatt. Ez
viszont alkalom volt arra, hogy előrébb üljön, s onnan vizslassa őket
tovább a gukkerral, bár néha akadtak problémái a kalap karimája miatt.
A záró jelenetet, a sugárzó jókedvet és boldogságot egyszerűen
imádta, bele-bele tapsolt öles mozdulatokkal. A meghajláskor viszont
már csak a színes jelmez-kavalkád érdekelte.
Madame Bravo imádta ezt az előadást.