Egyszerre lebilincsel és földhöz ver – Magyarországi Kurtág-bemutató a MÜPÁ-ban

2023. október 12.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

KURTÁG GYÖRGY: Fin de partie

Hamm - Frode Olsen
Clov - Haja Zsolt
Nell - Hilary Summers
Nagg - Leonardo Cortellazzi
km: Danubia Zenekar
vez. Markus Stenz

In memoriam B.A.

A „színpadon” két állványnak támasztott táblán sematikus rajzon kukát látunk nagyjából méretarányosan, odébb egy kerekesszék, az orgonát eltakaró vásznon ugyanazzal a rajztechnikával egy sivár szoba vetítve. Ez az előadás két órája alatt semmit nem is változik. Így utólag leírva is döbbenetesen egyszerű és az is elképesztő, hogy mindezek ellenére a publikum nem koncertszerű, még csak nem is félszcenírozott, hanem teljes értékű színpadi produkciót kapott Kurtág György magyarországi bemutatójaként megvalósult Fin de partie (A játszma vége) c. operával. Persze, ehhez kellettek a mű speciális tulajdonságai.

Az Alexander Pereira megrendelésére készült darab bemutatója majd öt éve volt, 2018 november 15-én, Milánóban. A Scalában 7 este került színre, a művet azóta előadták Amszterdamban 3 alkalommal (2019), Valenciában 4 előadásban (2020), New Yorkban 2 ízben (2021), Párizsban kilencszer (2022), Antwerpenben 2 estén (2022) és idény augusztusban Londonban is egyszer.

Ha jól számoltam, a pesti bemutató volt tehát a huszonkilencedik előadás, de mire soraim megjelennek, a mostani produkciót a pestihez hasonlóan egy-egy estén már előadták Hamburgban (14-én) és Kölnben (15-én) is. A németeknél a darab már most önálló életre kelhet, 2024-re Dortmundban tervezik műsorra tűzni öt alkalommal. (Hogy „a világ 4-5. legnagyobb operai intézménye” Budapesten miért nem vette, s a jövőben sem veszi műsorára a darabot, azzal majd egyszer a regnáló direktor fog elszámolni.)

Kurtág 1957-ben Párizsban találkozott Samuel Beckett drámájával, azóta dédelgethette magában az opera tervét. Kurtág nem igazán színpadi szerző, műveit leginkább az elmélyült kamarazenélés jellemzi, távol tartva magát mindenféle látványosan hivalkodó teatralitástól. És ez így van most is. Nem véletlenül fogta meg a darab, de azt hiszem, így is kellett a hosszú életpálya, hogy a saját eszközeivel vigye színpadra Beckett darabját. Az eredmény egyszerre lebilincselő és földhöz verő, attól függően, honnan nézzük.

Mert lebilincsel azzal, hogy a majd kétórás, cselekmény nélküli mű milyen egzakt módon és mégis milyen „kurtágosan” tudja megragadni az elmúlást, annak minden rezgését. A leépülés ezernyi stációját, a testit, a szellemit és a kapcsolatit egyaránt. Azért meg különösen fejet lehet hajtani, hogy emberileg mekkora súly lehetett ezzel folyamatosan szembenézni, hiszen az opera komponálásának kezdeténél Szerzőnk a 85. életév felé közeledett és már 90 is elmúlt, mire befejezte. Egy pillanatra sem kétséges, hogy egész zeneszerzői pályáját megkoronázza ez az alkotás, ami időben mintegy háromszor-négyszer olyan hosszú, mint a hosszúságban ezután következő Kurtág-mű.

De földhöz is ver, mert kegyetlenül szembesít a megmásíthatatlannal. (Jelen sorok írója ott volt a Zeneakadémián a 80. születésnapján köszönteni Kurtágot, aki a koncert végén csak úgy legényesen fölpattant a nézőtérről a színpadra Kocsis mellé meghajolni, most meg a darabból is imerős kerekesszékben tudta megköszönni a teltházas publikum viharos ünneplését.) És itt is felvetődik, hogy mennyire van jelen Kurtág személyesen ebben a különleges dalműben. (Persze a válasz evidens, bármennyire is szomorú: nagyon is.)

A komponista az idő végzetes elmúlását a zenéjével is kifejezte. Ahogy Hamm utolsó, magányos monológjait folyton újrakezdi, de ahogy közben egyre szűkülnek az eszközök, egyre rövidülnek a mondatok, egyre kuszábbak a gondolatok, a nézőnek óhatatlanul is eszébe jut Márai legutolsó naplóbejegyzése: "Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje."

A Liszt Ünnep kitett magáért a darab színrevitele során. Egyrészt hozták az ősbemutató karmesterét és ¾ szereposztását. Másfelől meg a Danubia Zenekar kifinomult hangzással, érzékenyen vett rész ennek az igazán összetett mű hazai megszületésén.

Amikor Markus Stenz kijött meghajolni a darab elején, kicsit fanyar mosollyal, de feltűnően meghajolt a hátsó páholyban meghúzódó komponista felé, egyből ismerősnek tűnt. Ahogy vezényelni kezdett, nyomban be is ugrott az idősödő Pierre Boulez, aki bő másfél évtizede mutatkozott be ugyanitt dirigensként. Stenz is pálca nélkül vezényelt, takarékos, praktikusan lényegre törő mozdulatai a példaképhez hasonlóan kizárólag a zenét szolgálták. Közelről szemlélve lenyűgözően együtt lélegzett a szólistákkal és a zenekarral is.

Hamm szerepében a norvég basszus, Frode Olsen fantasztikus emberismerettel énekli/játssza a hatalmas anyagot. Egyszerre megkeseredett és bizakodó, szánalmasan gyenge és elnyomóan zsarnoki. Technikai értelemben hatalmas dinamikai skálával rendelkezik, tán még sosem találkoztam ekkora hanggal, aki ilyen leheletnyi pianókat tud kibocsátani.

Óriási meglepetés volt Haja Zsolt közreműködése Clov szerepében, aki mind hangban, mind minőségben tökéletesen fel tudott zárkózni a „milánói” kollégákhoz. Az egyetlen személy, aki képes önálló mozgásra. Haja az operaházi szerepeiben sokkal merevebben tudott eddig létezni, ebben a komoly erőpróbát igénylő szerepben viszont sokkal szabadabban mozgott, mint eddig talán bármikor.

A kukában élő idős házaspár, Nell és Nagg szerepében a walesi Hilary Summers és az olasz Leonardo Cortellazzi lépett színre. Summers kicsit természetellenes hangadása nagyszerűen fejezte az élettől távolodó nő apátiáját, ahogy elereszti az egykorvolt örömöket. Cortellazzi virtuóz és szabad énekléssel jelenítette meg rendkívüli nehézségű szólamát. Fantasztikus mimikával, gesztusokkal kísérte az élet minden rezdülésébe utolsó szalmaszálként kapaszkodó hitves küszködését az elveszett világ visszaszerzésére.

Az előadás végén a MÜPA közönsége felállva ünnepelte az agg komponistát és alkotását, egy picit úgy érezhettük megint magunkat, mint aki történelmi eseményen vett részt.

Köszönet érte minden közreműködőnek!

fotó: ©Valuska Gábor, Liszt Ünnep