Don Giovanni az Operaházban

2003. december 9.
Magyar Állami Operaház
Mozart: Don Giovanni

Don Giovanni: Busa Tamás
Donna Anna: González Mónika
Don Ottavio: Kovácsházi István
A kormányzó: Jevgenyij Nyesztyerenko
Donna Elvira: Bátori Éva
Masetto: Massányi Viktor
Zerlina: Herczenik Anna

Díszlet: Vacz Gábor
Jelmez: Zeke Edit
Koreográfus: Rogács László
Karmester: Kovács János
Rendezte: Kesselyák Gergely

Először is; engem becsaptak! Ígértek követhetetlen, Mozart szellemét gyalázó rendezést, botrányos jeleneteket, gyenge énekeseket. Én pedig beültem, és már előre dörzsöltem a kezemet, hogy most aztán kő kövön nem marad, aki él és mozog, az a sárban fogja végezni. Aztán sorban jöttek a csalódások.

Először a zenekar. Ami kimondottan jól szólt. Kis, bécsi klasszikus méretű zenekar, némileg eltérve a hagyományos ülésrendtől. Balra a vonósok, jobbra a fúvósok. Középen Kovács Jánossal, aki egyfelől kitűnően kézben tartotta az egész produkciót, másfelől egy egészen kivételesen szörnyű hangú, kisméretű zongorán maga játszotta a recitativókat.

Másodszor az énekesek. Akik szinte percről percre lettek egyre jobbak, hogy egy rövid - nyilvánvalóan a fáradtságból eredő - hullámvölgy után kénytelen legyek megállapítani, hogy többnyire legalábbis jó vokális teljesítményeket hallhattunk. Szinte mindenkinek volt egy-egy olyan megvillanása, amiért érdemes volt végigülni ezt a rendkívül hosszú (kb. fél 11-kor véget érő!) előadást. Nem állítom, hogy Nyesztyerenko még ma is világszínvonal, de legalább keveset énekel, azt sem mondom, hogy Busa Tamás vagy Ionel Pantea az én Don Giovanni vagy Leporello ideálom, de azt bizton mondhatom, hogy megállták a helyüket. S ha teljesítményük némileg hullámzó is volt, ez az amplitudó sohasem érintette a mínusz tartományt. Egyenletes, kezdetben kissé bizonytalan, de az idő múlásával egyre határozottabb teljesítményt mondhat magáénak Kovácsházi István Don Ottavio szerepében.

Újabb dicséret illeti az Operaház magánénekes hölgyeit. González Mónika minden szempontból ideális Donna Anna. Megvan a hangja és a színészi képessége is a szerep tökéletes megformálásához. Bátori Éva Donna Elvira alakjában a megcsalt, s a folyamatos megaláztatásokba lassan beleőrülő szerelmes nőt hozza remekül, míg Herczenik Anna Zerlinája valóban nehezen tud dönteni, hogy a bumfordi Masettót (Massányi Viktor) vagy az előkelő s nyilván gazdag úr szerelmét válassza. Mindhármuk hangja könnyed, világos, s férfi legyen a talpán az a Don Giovanni, aki választani tudna a szirének közül. Címszereplőnk azonban férfi a talpán és választ. Mindegyiket. Ha nem is ebben a sorrendben...

Végül a színrevitelről, mely csalódásom harmadik, s szintén inkább pozitív, mint negatív tényezője.
Egy biztos: Kesselyák Gergely Don Giovanni rendezése nem polgárpukkasztó, nem botrányos, s még csak különösebben nem is meghökkentő. Legfeljebb más, mint amit egy \"klasszikus\" opera színrevitelétől megszoktunk. Értelmezése, ha nem is állja meg minden ponton a helyét, nem rosszabb vagy jobb, mint sok sablonos, molyszagú előadásé.

Az egyetlen díszletben játszódó művek legnagyobb problematikái a következők: funkcionálisan elbírja-e a darab minden mozzanatát - magyarul működik-e minden(!) jelenetben -, és nem unja-e meg a néző negyven perc elteltével?
Míg e második kérdésre - hála a szellemes világításnak - egyértelmű \"nem\" a válasz, addig az első kérdés megválaszolása előtt legalábbis elbizonytalanodik az ember. Mert meddig lehet elmenni az absztrakcióban? Meddig hiszem el egy-egy tárgyról, díszletelemről, hogy más, mint ami? Hogy eddig díszkút volt, most pince, hogy eddig kastélybelsőként funkcionált, most pedig díszkert, temető, bálterem?

Az ellipszis alakú, koncentrikus körökből álló díszlet (Valcz Gábor munkája), közepén egy patkó formájú \"szigettel\", rajta apró, nyitott, kovácsoltvas utánzatú, szecessziós gömb számtalan asszociációt indíthat. A megvilágítástól függően, hol revü-színpadi hangulatot árasztó, hol kifeszített pókhálót idéző - hogy egyéb, altesti/anatómiai hasonlatokat már meg se említsek - játéktér enyhén megdől a színpadnyílás felé, ami egyfelől folyamatos mozgáslehetőséget biztosít a szereplőknek, másfelől a \"színpad a színpadon\" effektus kissé el is emeli az előadást a földtől.

Persze Kesselyák nem bízza csupán a díszletre a megoldásokat. Az elidegenítés technikáját folyamatosan alkalmazza. A szereplők mozgásai bár önmagukban szemlélve szinte reálisak, az adott jelenetben irreálissá válnak. Ilyen rögtön a darab nyitó jelenete vagy maga a kormányzó leszúrása, mely már-már komikumba hajló stilizáltságával teszi le a névjegyét az addig legfeljebb csodálkozva értetlenkedő nézők előtt. De ugyanilyen elv alapján jár lassított menetben körbe-körbe egykori szerelme körül Donna Elvira (vesd össze: pókháló effektus), miközben a zene éppen az ellenkezőjéről beszél. De stilizált az opera szinte minden jelenete. A lakodalmas tömeg épp\' úgy, mint a temető, a lakoma vagy maga a kőszobor megjelenése.

Kesselyák azonban telepakolja a rendezését minden(!) útjába akadó ötlettel, függetlenül attól, hogy az adott poén egyszer használatos, vagy tartós idea. Gyenge, és a darab további sorsától indifferens ötlet, ahogy az urára várakozó Leporello egy gumi hóembert gyömöszöl az egyik színpadnyílásba. Ugyanakkor szellemes és többértelmű megoldás, ahogy a lakodalmas tömeget a \"váratlan eső eláztatja\". Kesselyák itt néhány másodperc erejéig a díszlet hátsó falán egy Pláza-vízesést imitál, ami tökéletesen adekvát az egész szituációval. Ebből az aspektusból nézve már egy cseppet sem értelmetlen vagy zavaró a feljelentést (író)gépelő Don Ottavio, vagy maga az előzetesen sokat bírált báli \"orgia\" jelenet. Ez utóbbi az előadás (második előadás!) egyik legattraktívabb jelenete.

S ha van valami, amiért szó érheti a rendezőt, akkor éppen ez a túlzott színpadiasság. Hiszen egyfelől három zenekar teszi a dolgát, az énekesekről már nem is beszélve, miközben remek, hangulatos világításban táncosok vonaglanak földön s égen. Annyi mindenre kell/ene figyelni, hogy választanunk kell: vagy elveszünk a részletekben, vagy csak a nagy kavalkádot próbáljuk értelmezni. Az orális szex jeleneteket valószínűleg kirendezték a szombati bemutató óta, s ami maradt, az lényegesen kevesebb szexuális töltettel bír, mint az egykor méltán elhíresült, a kábeltévék jóvoltából hazánkba került \"tiroli lányok - bőrgatyás fiúk\" típusú szoftpornó filmek.

Persze vannak nehezen érthető rendezői megoldások is. Ilyen az úgynevezett \"járások\" tisztázatlansága. Vagyis, hogy mikor lehet \"átmenni\" egy díszletelemen, és mikor illik azt megkerülni. Vagy a kórus mozgatása, mely eddigi tapasztalataim szerint minden magyar operarendező rémálma. Nem is alaptalanul. Kesselyák sem tud mit kezdeni az éneklő tömeggel. Ha megállnak, az a rossz, ha mozognak, még kínosabb.

Fontos dramaturgiai kérdés a pokol tüzének, illetve az azzal való fenyegetettségnek az ábrázolása. A rendező az első felvonás végén megelőlegezi az infernális befejezést, széthúzza az eddig egységes porondot, hogy aztán a nyílásból fölcsapó tűzpiros fénnyel figyelmeztesse hősünket, milyen vég várhat rá. Ehhez képest maga a pokolra szállás már egy eleve lecsupaszított, lerongyosodott, az eredeti komplexitásából csupán a \"patkót\" és a kalickát megőrző színpadon zajlik, úgy, hogy az énekelt szöveg ellenére a Kőszobor és Don Giovanni nemhogy kezet nem fognak, de többméternyire állnak egymástól. Nem értem, hogy ha akkor, ott fontos volt megmutatni a poklot, akkor most itt miért az újabb, elidegenítő stilizáltság? Ha elfogadom az egyiket, nehezen értelmezem a másikat.

Mint ahogy nem értem az olyan pótcselekvéseket sem, mint a második felvonásban Don Ottavio és Donna Anna jelenetét, ahol az előbbi egy összecsukható kempingszéket hoz be, nyit ki, és telepszik le mellé, hogy néhány perccel később, a jelenet végén egyszerűen a többi kidobott/kiselejtezett kacat közé dobja.

Minden modernizálás addig működik, amíg az első szöveg ellentmondásba nem kerül az új helyzettel. A veretes szöveg és a játszott szituáció ugyanis nem képes elvonatkoztatni egymástól. A komikumig leegyszerűsített első jelenetbeli gyilkosság után, ahol a gyilkos szép lassú, a közönségnek szóló mozdulattal tolja át a kardot a kormányzó háta megett, nem énekelhet Donna Anna arról, hogy emlékezzen Don Ottavio szegény halottra és arra, hány sebből vérzett, vagy arra, hogy milyen véres volt homloka. S hogy még egy - nyilván kiragadott - példát említsek: az üres színpadon, néhány olajoshordó között tébláboló szereplő szájából hiteltelenek az ajtónyitásra, kulcskeresésre stb. utaló mondatok.

Nagy kérdés, hogy mihez kezd egy rendező az opera záró jelenetével? Elénekelhető-e a záró szextett anélkül, hogy komikussá válnék minden, ami az előző órákban a színpadon volt?
Kesselyák egyértelmű, és a maga koncepciója szerint adekvát választ ad: nem. Operaszínpadon, operafináléként nem. Na de koncertszerűen? Miért is ne?
Pokolraszállás, függöny, taps. Közben a teljes zenekar felemelkedik, s a zárt függöny előtt a hat szereplő, immár operistából énekművésszé avanzsálva vezeti elő a tanulságot. S ha Th. Mann a Doktor Faustusban visszavonja a Kilencedik szimfóniát, akkor Kesselyák most visszaállítja annak létjogosultságát azzal, hogy a függöny széthúzása után egy komplett, ünnepi előadást prezentáló \"hangversenykórust\" láthatunk/hallhatunk arról énekelni, hogy miként is kellene élnünk. A tanulságot pedig mindenki vonja le maga.

Az Operaház Don Giovanni bemutatója több mint ellentmondásos vállalkozás. Lehet szeretni és lehet elvetni, mint életképtelen ötletet. Egy dolgot nem lehet megtenni: nem lehet közönyösen elmenni mellette. És ez, ismerve az Operaház jelenét, nem is olyan kis dolog.