Az oly soká várt katarzis az első pesti Ruszalkában – Gondolattöredékek a Magyar Állami Operaház új bemutatója kapcsán

2024. február 9.
Magyar Állami Operaház

Antonín Dvořák: Ruszalka

Ruszalka - Brassói-Jőrös Andrea
Herceg - Nyári Zoltán
Idegen hercegnő - Rálik Szilvia
Víziember - Szemerédy Károly
Jezsibaba - Gál Erika
Erdőőr - Fülep Máté
Vadász - Erdős Attila
Kukta - Topolánszky Laura
Első nimfa - Kapi Zsuzsanna
Második nimfa - Heiter Melinda
Harmadik nimfa - Megyesi Schwartz Lúcia

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Halász Péter

Szikora János rendező kiégni látszik.

A Jézus Krisztus Szupersztár a Rockszínházban (1986) magával ragadott, Az operaházi Salome (1989) revelációként hatott, az egzotikus pesti Normát (2003) csodáltam, a szívbe markoló pécsi Traviata (2007) lenyűgözött. A bolygó hollandi (2013) már inkább csak bosszantott, Az árnyék nélküli asszony (2014) is a megoldatlanságával dühített, de ott volt a mentség, hogy a rendező más helyére ugrott be. A hugenották (2017) pedig mintha csak egy jelmezes koncert-előadás lett volna. Remélem, figyelik az időrendet!

Most itt van a Ruszalka az Operaházban. Messze nem magyarországi bemutató, mert egy pozsonyi társulat 68 éve már bemutatta, s 48 esztendeje egy prágai társulat is elhozta. Azóta, kerek tíz évvel ezelőttig a fővárosban semmi, amikor néhány jól sikerült ifjúsági keresztmetszet következett a MÜPÁ-ban (írtunk róla itt: Ruszalkák II. – Ifjúsági előadás a Fesztiválszínházban) és nem sokkal később ugyanott egy koncertszerű megoldás kavarta fel az állóvizet (Ruszalkák III. – A Budapesti Fesztiválzenekar koncertszerű előadása a MÜPÁ-ban).

Hogy miért nem jutott eszébe eleinknek színpadra juttatni ezt a fantasztikus dalművet? Csak találgathatunk. Az ’50-es években Szegeden Rubányi Vilmos tervezte, de jött a vezetőváltás és az amúgy szinte mindenben a hazai zeneigazgatók előtt járó Vaszy Viktornak nem kellett a Ruszalka. Fél évszázaddal(!) ezek után a Bartók + fesztivál 2008-ban a Kassai Állami Opera produkcióját hozta Miskolcra, majd egy évvel később Kocsár Balázs Debrecenben törte meg a jeget (Novák Eszter segítségével), talán nem a legideálisabb szereposztásban.

Ilyen előzmények után az Operaház nagyon helyesen úgy döntött, hogy Szláv Évadjának egyik ékköveként (a színház fennállása óta először) bemutatja Antonín Dvořák világszerte sikerrel játszott darabját.

Nem véletlenül kezdtem a rendezővel, akivel a színház nagy ziccert hagyott ki. Szikora János pedig még nagyobbat pusztán azzal, hogy nem jutott semmi eszébe a dalmű kapcsán. Nem is érdemes sorolni, hányféleképpen és mi módon közelíthetett volna ehhez a remekműhöz, mert pusztán a lehetőségek felsorolása is meghaladja, amit a rendező ezúttal kiizzadt magából. A lebutított mesét láthattuk minden mélyebb gondolatiság nélkül, s még a mesékre oly jellemző varázslatot is gondosan kigyomlálta belőle.

A szereplőknek sejthetően mindössze olyan instrukciókkal kellett beérniük, hogy ’itt gyere be és ott menj ki’. Énekeseink ilyen helyzetben tétován azzal dolgoztak, amit „hazulról” hoztak. S mivel nagy-nagy többségük ezt a szerepet itt és most keltette először életre, az eredményből ítélve, jóindulatú barkácsolás szintjén próbálhatták megoldani a feladatot. A nimfák jelenete például így – jobb híján – erősen emlékeztetett A Rajna kincse sellőire. A főszerepek gazdái meg nyilván igyekeztek felmérni, miként formálják meg a feladatot a „nagyok”, így olykor belefuthattunk másnál látott, máshol elsütött megoldásokba is. És ez volt még a jobbik eset. Ha Szikorának eszébe jutott valami, az inkább rontott a helyzeten, mintsem javított. Ilyen volt az esküvői készülődés konyhai jelenete, például a tojásokkal való egyensúlyozás (majd elejtés) a legolcsóbb és legügyetlenebb némafilm-paródiákat is alul tudta múlni.

Nem segített az értelmezésben az sem, hogy az Operaház a szereposztási tévedések számában jelentősen fölülmúlta a szokásos átlagot is. Ha egy énekes hangkészletében nincs benne az adott szerep megkívánta hangterjedelem, akkor nincs az a művészet, hogy hallhatóvá tegye a hallhatatlant.

A Víziember megformálója, Szemerédy Károly ugyanis minden erőlködés és a jóindulatú dirigens segítsége ellenére sem hallatszik a legalsó regiszterben. Nem a művészben van a hiba, ez előre várható is volt a szólam és az énekes képességeinek ismeretében. Szemerédy nemsokára ugyanitt Don Giovannit énekel majd, ami nagyságrendekkel más hangot kíván. Költői a kérdés, de ezt a két jelentősen különböző szerepet pár hét elteltével ugyanaz a művészeti vezető írta alá? Azt gondolja, hogy játékkal bepótolhatóak a nem igazán meglévő hangok?

Még azt gondolhatnánk, hogy egyszeri kisiklás Szemerédy esete, de nem sokkal később belebotlunk Jezsibaba alakítójánál, Gál Erikánál a következőbe. Az eset pontosan egyezik a megelőzővel: a boszorkány szólama jelentősen mélyebb, mint az amúgy tehetséges mezzoszopráné. Aki bármennyire próbálja meg eladni magát, egy ideig biztosan nem lesz kontraalt, s a még épp megszólaló mélységek is nélkülözik az ide szükséges drámai színt. És ezen még a fekete macsek sem segít.

Ezek a szituációk alapjaiban veszélyeztetik az eredeti szüzsét, hiszen bizonyos helyzetek nem, vagy nem úgy szólalnak meg, mint ahogy az Alkotók kívánták. Mivel visszatérő esetről van szó, fogalmazhatunk úgy is, hogy az Ismeretlen Szereposztóé az egyik legnagyobb szerep ebben a produkcióban, hiszen – gondolom, szándékán kívül – alkotóként jelenik meg az előadás során.

Nem ugyanilyen típusú, de hasonló a helyzet az Idegen hercegnőt megszemélyesítő Rálik Szilviával is. Itt is jóval mélyebb koncentrációjú hangot kívánna a szerep. És a művésznő, aki pár hónapja elképesztő teherbírásról tanúbizonyságot téve abszolválta a Ring összes Brünhildéjét három napon belül, most küszködik a szólam mélyebb fekvésével. Temperamentumos énekesként nem fojtja magába indulatait (mint fentebb említett pechtársai), viszont nem jó hallgatni és félre is viszi a figurát, mert gonosz boszorkányt csinál belőle minden jószándék és a jelmez ellenében is.

A helyzetet (és az előadást) a címszereplő és a Herceg alakítója mentik meg, amennyire rajtuk állhatott. Brassói-Jőrös Andrea tavaly a Háború és béke Natasájaként ugrott ki az ismeretlenségből. Ruszalka szerepe nagyon más hangütést kíván és nagy személyiséget. Meglepő módon a szólam legismertebb részével, az első felvonásbeli Holdáriával van a legtöbb vokális gond, mert mintha támasz nélkül énekelné. Később jelentősen változik a helyzet, az előadásvégi jelenetben sikerül megteremteni a mű apoteózisát is. A mindenen átütő személyiséggel is némileg adósunk maradt Brassói-Jőrös, de ezt a rendezetlenség számlájára írnám.

Kicsit féltem Nyári Zoltán Hercegétől a tavalyelőtti Hoffmannja után. Az idei évad (eddig) legnagyobb hangi meglepetését a Siegfried címszerepével érte el nálam, de ez sem a legjobb ajánlólevél Dvořák tenorhőséhez, annyira más típusú szólam. Szerencsére Nyári az egyetlen, aki már énekelte a szerepet, s ez áthidalja a jelentősen más hangigényt, a szerepet győzi dallamívvel is, a kellő szenvedély és a figura mélysége is megvan.

Halász Péter tisztességgel összefogja az előadást, de a dvořáki, nagyon jellegzetes hangszerelés elsikkad az össznépi énekesmentés oltárán. Merthogy Halász tényleg lelkiismeretesen próbálja visszavenni a zenekart például az Víziember átkozódásai alatt, de ettől nemcsak az átok, hanem a zenei környezet is elenyészik. Az utolsó felvonásban (ahol már zömmel csak adekvát énekesek szólalnak meg) Halász a zenekari szövetet is lebilincselő színekkel tudja megteremteni. S a néző is elégedetten megy haza, meglett az oly sokáig várt katarzis, akár rendezőtől függetlenül is.

fotó©: MÁO, Nagy Attila.