Aida III. – Rendező a gúzsban…

Erkel Színház

VERDI: Aida

Egyiptom királya - Kovács István
Amneris, a lánya - Komlósi Ildikó
Aida, etióp hercegnő - Boross Csilla
Radamès, az őrök kapitánya - Johan Botha
Ramfis, főpap - Palerdi András
Amonasro, Etiópia királya - Fokanov Anatolij
Főpapnő - Vörös Szilvia
Hírnök - Boncsér Gergely

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Honvéd Férfikar
vez. Kesselyák Gergely

A kiváló amerikai pszichológusnak, Robert L. Moore-nak van egy igazán forradalmi levezetése a mítoszokról. Sokévnyi kutatás után azt állította, hogy az emberiség legfontosabb mítoszaiban kivétel nélkül megtalálható a férfi négy archetípusa: a király, a harcos, a mágus és a szerelmes. Az elmélet önmagában is továbbgondolásra érdemes, de már első olvasatakor az Aida jutott eszembe, Giuseppe Verdi egyik legimpozánsabb és egyben talán legintimebb operája. Különösen izgalmas ez most, amikor az Aida új és sejthetően hosszabb időre elkötelezett rendezése publikum elé került.

Mint a Caruso-Blog remek összeállításából tudjuk, ugyan az Aida az Operaházban a megnyitás óta szinte megszakítás nélkül jelen van, eddig több mint 900-szor ment, de Mohácsi János rendezése mindössze csak hatodik a sorban. Némely színrevitel bőven negyedszázadot meghaladóan volt műsoron. Nem bocsátkoznék találgatásba, hogy Mohácsi munkája meddig bírja majd az Erkel Színházban, vélhetően sokszor fogunk még vele találkozni.

A klasszikus színművek újrafogalmazásáról elhíresült rendezőnek legelső operai feladata az Aida. Mohácsinak az a - prózai műveknél bevált - szisztémája, hogy a szöveg részleges vagy teljes cseréje, a jelenetek koncepciózus csereberéje folytán új, modern értelmezést adjon az elcsépelt/elhasznált műveknek, itt nem jöhetett szóba – szerencsére. A rendezőt némiképp (gúzsba)kötötte a kotta.

Ugyanakkor a darab megközelítésében sok újat is megtudtunk tőle. Mohácsi remek érzékkel látta meg, hogy az Aida – a mutatós tablók ellenére – valójában kamaradarab. A díszlettel (Khell Zsolt munkája) jelentősen leszűkítette a teret, amitől a nézőnek sokszor olyan érzete támadt, hogy csak egy nagyobb szobában vagyunk. Ezt a leszűkítést a rendező mindössze egyetlen jelenetben oldotta fel, paradox módon pont abban, amikor hőseink egy szűk helyiségbe vannak bezárva, a Sírkamra-képben a dalmű legvégén. Ezt könnyedén el tudtam fogadni, a főszereplők itt veszítették el igazából a kötöttségeiket, itt szerethetik először egymást szabadon, itt szabadultak meg először környezetük fojtogató jelenlététől. Mohácsi egyébként leginkább a kamarajelenetekben volt elemében, megfelelően és hatásosan építette fel a hősök viszonyrendszerét. A problémák a tömegjelenetekben csúcsosodtak ki.

Az világossá vált, hogy a rendezőt taszítja az az ókonzervatív operai attitűd, amelyben a tömeg – szólamokra gondosan felosztva, szemét a karmesterre függesztve – egy helyben ácsorogja végig a hosszabb jeleneteket, majd feladata végeztével kettes oszlopban, fegyelmezetten távozik. Viszont Mohácsi nem tudott mást tenni, mint mindenféle cselekvéssort kitalálva tett kísérletet arra, hogy feloldja ezt a merevséget. Ez önmagában sikerült, de ötletenként elég különböző minőségben. Mondok néhány példát. Minden jelenet kezdetén felbukkant egy 5-6 fős csapat, akik mint az Egri csillagokban „a keringő dervisek a pasa körül” körbejárták néhányszor az aktuális szereplő(ke)t. Az ötlet egyszer-kétszer jó, de ennyiszer kényszeressé vált, ráadásul nem derült ki, nem lett egyértelmű így a miért: Kik ők és mit fejeznek ki? Nagyon jó volt, hogy Aida egy gyakran használt kéztartással jelezte kívülállását az egyiptomi udvartól, s erre szépen rímelt is az etióp foglyok hasonló gesztusa. (Persze a tapsrendben nem kellett volna bohóckodni ezzel, nem vígopera volt műsoron.)

Mohácsi Bodor Johannával gondosan megkoreografáltatta a tömegjeleneteket, nehogy leüljön a cselekmény. Az nem is ült le, viszont olykor nem tudtuk, hol is tartunk, annyira félrevitte a látvány a néző fantáziáját. Az alapvetően ókori történetben időnként gépfegyverrel az oldalukon rohangáltak katonának tűnő alakok, transzportokat kísérgettek, mintha legalább a Don-kanyarban lennénk, néhány perccel később ugyanott tökéletes óegyiptomi hangulat uralkodott.

Amikor egyénként az Aida kapcsán először hallottam Mohácsi nevét említeni, az első gondolatom az volt, hogy biztos pamfletbe fullasztja „nyálas” sztorit, de ez lényegében csak apró nüánszokban következett be: a Bevonulási induló alatt mindenki jobbról várta a győzedelmes hadsereget, mire az balról érkezett meg, mely malőrt a főszervező Ramfis főpap hamisíthatatlan „virágelvtársi” fintorral fogadott. (Mennyivel színvonalasabban oldotta fel ugyanezt a jelenetet Viktor Rizsakov Debrecenben.) Mohácsi rendezésének efféle vadhajtásairól mindvégig az volt az érzésem, hogy egyetlen próba alkalmával helyre billenthető sutaságokról van szó, ami 50 %-ban már azzal orvosolható lenne, ha a kellékes egy óvatlan pillanatban elveszítené a „fegyverraktár” kulcsát.

Van az előadás kezdetén, egész pontosan a rövid előjáték alatt egy összetett jelenetsor, amiben azt gyanítom, hogy rendezőnk mankót szeretett volna átnyújtani nekünk, gyanútlan nézőknek, afféle értelmezési segédletet. Kisebb egyiptomi jellegű tömeg jön-megy, mintha csak egy mai piramislátogató turistaözön jellemző pillanatát látnánk. Valaki kattintgat, s a későbbi Hírhozó is ott sertepertél, mint valami asszisztens, egy életképet próbál bemutatni a nyüzsgő tömegnek. Olyan ez, mint amikor a Hortobágyon Józsi bácsi betyárruhában a lován ragadja el a visítozó német turistanőt három percre, ezzel demonstrálva Rúúúzsa Sándor egykor volt elrémisztő tetteit. Az ötlet még jó lehetne, de a kivitelezés nem elég egyértelmű, hiszen a nagyérdeműnek nem esik le, mi is zajlott le a szeme előtt. És ezzel azt hiszem az egész rendezés így járt…

Sajnos a vegyes összkép negatív oldalához kell sorolnom a jelmezeket is, amelyek alapvetően a funkciónak pontosan megfelelnek (tervezőjük Remete Kriszta), de egymáshoz való viszonyuk mintha szándékosan a nézők megtévesztését, összezavarását szolgálnák.

Az általam látott produkció, az új sorozat ötödik előadása volt, mely a Tavaszi Fesztivál keretében került közönség elé és itt az ideje, hogy visszatérjünk a bevezetőben említett férfi archetípusokhoz. Ahhoz, hogy értsük az egyéni figurák jelentőségét, pontosan be kell azonosítanunk, hogy ki kicsoda, mert van akire több szerep illik, de csak egy igazán az övé.

A király a Király, Kovács István szolid alakításában. Jó lenne egy számmal nagyobb méretben és hangban, de akkor nyomban odaadnák neki Ramfis szerepét és a Királyét egy másik korrekt énekes kapná. Ennek feloldása egy olyan előadás lehet(ne), ahol a Király valóban királyi megjelenéssel és következésképp tekintéllyel bírna, mely megjelenés és tekintély nyilván Ramfis kárára történne. De talán ezúttal Verdi sem ilyen nagyformátumú alakban gondolkodott.

Amonasro is király, de felosztásunkban ő harcos. Aki nem tud belenyugodni, nem tud beletörődni, nem tud megállni. Föláldozza lányát, föláldozza magát, de népét is – persze, a nép érdekében, hallottunk már ilyet. Fokanov Anatolij régi megbízható szerepe Amonasro, rendezések jönnek-mennek, de a figura és a hang változatlan, még a zenei hibákat is pontosan hurcolja magával évtizedeken keresztül.

Ramfis főpap szerepe mágusként viszont nem vitatható el. Palerdi András egyik legjobb alakítása, még akkor is, ha a szólam mélysége csak nagy jóindulattal van meg. (Emlékszik valaki még Bódy József Ramfisére?) Palerdi alakjában megvan a kellő ridegség, de a kellő puhányság és főleg a céltudatosság is ahhoz, hogy az egész hatalmat maga alá gyűrő politikusként mutatkozhasson. Palerdi Ramfisa a mágusok ama típusa, aki mindig a felszínen marad, hiszen sosem veszíti el képességét a világ kedve szerinti formálására.

Radames lehetne király, lehetne harcos is, hiszen hadvezér, de ő ehelyett(?) szerelmes. Ezen az előadáson a neves Wagner-tenor, Johan Botha lépett fel Radames szerepében. Legutóbbi élményem vele az Otello címszerepében elég kiábrándító volt, elsősorban az üres, rideg és érzelemmentes tolmácsolás miatt. Ehhez képest Botha most óriási meglepetést okozott, mert lírai tenorokat megszégyenítő finomságokat és rendkívül összetett hangi ábrázolást mutatott fel. Ennek a Radamesnek tényleg minden gondolatát Aida jelenti. Botha a fortissimókkal sem maradt adósunk, ott ahol erre szükség volt. A dél-afrikai énekessel kapcsolatosan a korpulens alkata szokott problémát okozni, de – egy lépcső megmászásán túl – ezúttal ez sem jelentett gondot. Viszonylag fürgén mozgott, gesztusai megfeleltek a szerep általános követelményeinek, azaz elérték az elvárható minimumot.

Rosszabbmájú cimborám szerint az a bizonyos Otello-kudarc a partnernő ridegsége miatt következett be, következésképp a mostani érzelemgazdag előadás fő felelőse Boross Csilla lenne. Ebből annyi biztosan igaz, hogy Botha és Boross hangja pompásan illett össze, s hogy a szopránt egy pillanatig sem ejtette kétségbe az időnként rá irányuló hangzuhatag. Boross az egész szólamot üzembiztosan uralja, talán a Nílusparti-ária legkényelmetlenebb frázisán érződött némi indokolt óvatosság. Alakítása mindenképpen nemzetközi kvalitás. Ha létezne Moore tanulmányában női szerelmes archetípus, akkor azt mindenképpen Ő képviselné.

Aida ellenlábasának, Amneris királylánynak utálatos szerepében Komlósi Ildikó lépett fel – beugrással. Komlósi a másnapi előadásra is ki volt írva, híreim szerint azt is hibátlanul teljesítette, ami már önmagában is tiszteletreméltó tett. Sokadik fellépése volt Amneris jelmezében, ez minden megszólalásán pontosan érződött. Hibátlanul felépített alakítás, a fáraólány fokozatosan veszíti el a kontrollt, a büszkeségét, önmagát.

Volt ennek az előadásnak egy árulkodó momentuma, amikor a pompásan sikerült Amneris-Radames duett végén a fáraólány magába roskadva lerogyott a színpad szélén és közben a papok már felsorakoztak ítélethozatalra. A pillanatra beálló csendben az egyik lelkes (de kellően oda nem figyelő) néző elkezdett tapsolni, mire a földszint egy emberként pisszegte le. Szép pillanat volt, mert jelezte, hogy az Erkel Színház közönsége páratlanul ritka együttlélegzéssel fogadta be az amúgy is ihletett előadást.

Ebben az érzésben hatalmas érdeme volt Kesselyák Gergely dirigensnek. Kesselyák - finoman szólva is ellentmondásos – pályájáról sikerült eddig tudósítanom. Olykor dühöngtem az indokolatlannak vélt agresszív zenekari hangörvény miatt, máskor meg (mint most is) csodálatos líraisággal és lendületes szenvedéllyel tűnt ki. Operarendezői ténykedése is megosztott, mint ahogy fesztiválvezetőként sem sikerült egyöntetű helyeslésemet kivívnia.

Az ilyen előadásokat, mint ez a mostani, kőtáblába kéne vésnie. Neki is és nekünk is.