A végzetnek asztalánál - La Forza del Destino Münchenből

Il Marchese di Calatrava / Padre Guardiano - Vitalij Kowalijow
Donna Leonora - Anja Harteros
Don Carlo di Vargas - LudovicTézier
Don Alvaro - Jonas Kaufmann
Preziosilla - Nadia Krasteva
Fra Melitone - Renato Girolami
Curra - Heike Grötzinger
Un alcade - Christian Rieger
Mastro Trabuco - Francesco Petrozzi
Un chirurgo - Rafał Pawnuk

vez. - Asher Fisch
rendezte - Martin Kušej
díszlet - Martin Zehetgruber
jelmez - Heidi Hackl

*

Nem sok operaelőadást ismerek, amely a műfaj elkötelezett modernistáit és a konzervativizmus fölkent papjait egyaránt képes zavarba ejteni. A végzet hatalma legutóbbi müncheni előadása viszont pontosan ilyen.

A rendező Martin Kušej ugyanis könnyű kézzel hány fittyet az eredeti 1750 körüli időpontnak, és szereplőit aggálytalanul öltözteti mai ruhába (jelmeztervező: Heidi Hackl). XX-XXI. századi házakat látunk teljes szépségükben és lerombolva, a csatatér is kortárs (díszlet: Martin Zehetgruber). Ráadásul Kušej a történetbe is erőteljesen belenyúl. Bár helyesebb úgy fogalmaznunk: kemény kézzel varrja össze a darab szétszaladó szálait.

Akkor most modern vagy hagyományos? Tessenek szabadon ölre menni!

A történetet családi drámának exponálja. A díszletnek állandó szimbolikus eleme a rendezői jobbon egy hosszú asztal. A nyitány alatt ekörül vacsorázik a Calatrava-család. Kušej egyik találmánya, hogy Calatrava grófot és s Gvardiánt ugyanaz az énekes jeleníti meg. A hangfaji azonosságon túl a két funkció is ugyanaz: mindkettő apafigura. Sokkal izgalmasabb azonban, hogy az éneklő szereplőkön kívül az asztal köré ülteti a további felvonások alakjait: Melitonét és Trabuccót, a kocsmárost, akik ilyenformán távoli rokonokká vagy barátokká válnak. Ott ül a gyermek Don Carlos is, akit Leonóra öccsévé fiatalít. Így tökéletesen érthetővé válik rögeszmés bosszúvágya a fiúnak, aki tízévesen végignézte apja halálát, s akinek még százszor el is mesélték a családi legendáriumban.(Ha tényleg báty lenne, joggal vádolhatná magát, amiért nem akadályozta meg a gyilkosságot.)

Kušejnek van egy erős víziója a darabról, amit a látványban meg is teremt. Ebben a szuggesztív képi világban azonban énekeseit nagy szabadsággal hagyja működni. A végzet asztala a különböző színekben kitűnően működtethető. A III. felvonásban áriájának kezdetén alatta fekszik Alvaro, ez nyújt neki némi menedéket. Később erre fektetik őt súlyos sebesülten. Itt szolgálják fel a IV. felvonás koldusainak Melitone műanyag dobozos McDonald’s hamburgereit. (Korhű vagy renitens hamburgerek?) És természetesen a fináléban is e köré ülnek le Leonóra, Don Carlos és Calatrava/Gvardián. Alvarónak nem jut hely mellette. Még most sem. (Ugye nem felejtettük még el, hogy áriájában milyen mohó családvággyal támaszkodott ugyanerre a bútorra?) A „természetesen” ebben az esetben (természetesen) azt jelenti, hogy a Kušej által megteremtett világban a beavatottak biztonságával bólintunk az ötletre.

Az már modernizmus, hogy minden szereplő civil arcával-hajával, maszk, álszakáll és parókák nélkül vesz részt a játékban, és egyedül Alvaro kap hosszú póthajat, ami mesztic származására utal? (Nota bene az első felvonás polgári szalonjának ötórai teás, bornírt eleganciájában cowboycsizmája és farmere frappánsan mutatja kívülállósságát.)

Vajon lázítóan maias, avagy kő tradicionális, ahogy Kušej a háborút ábrázolja? Avantgarde-e a rengeteg vér és mocsok, amely mindenkire, de különösen Alvaróra és Carlosra tapad? Preziosilla az egyetlen főszereplő, akit Kušej nem ültet oda a családi asztalhoz. Ő ugyanis valóban egy másik világot képvisel: azt a világot, amivel szemben olyan élesen meg lehet határozni az összes többi szereplőt. Nadia Krasteváról nehéz eldönteni, hogy hangja vagy megjelenése sugároz több bujaságot. Formabontás avagy realizmus ahogy a katonák és a nők nyúlnak egymás után, ahogy a borzalmak érzékiségben oldódnak föl? Nem sokatmondó-e, ahogy a tobzódás Alvarót hidegen hagyja, és Carlos sem nyúl a kisujjával sem az észbontóan kihívó Preziosilláért? Problémák, kérdések tömkelege, ahol előítéletekkel semmire sem megyünk, s amelyekben a gondolkodás munkáját nem spórolhatjuk meg magunknak.

Nagy áriáját is az asztal alatt kezdi Alvaro, egy lópokrócon fekszik. A beállítás egyszerre találja telibe a katonaélet kietlen körülményeit és hősünk lelkének sivárságát. Aztán a rendező már semmit nem kér tenorjától, csak annyit, hogy maradjon a családi asztal közelében. A többit ráhagyja az énekes tehetségére és hangjára. Jonas Kaufmann hangjának grafitfényű tónusa kivételesen illik a sorsverte Verdi tenorhősökhöz. Ám aligha tudnék mondani egy másikat, amelyhez jobban illene. Első frázisával (La vita e inferno all'infelice. Invano morte desio. – Az élet boldogtalan Pokol. Hiába vágyom halálra.) hallgatóját nyomban e hasadt lélek mélyére rántja. Aztán ahogy halad előre a zene, hangja fölforrósodik, majd a pianóban kiürül, szinte színét veszti. Tökéletesen ábrázolja, amint reménye és szenvedélye újjáéled, majd visszahull a semmibe. Kaufmann pianóit és decrescendóit soha nem éreztem ilyen helyénvalónak. Soha nem hallottam még ilyen pompázatos tenorhangot, amelynek kiérlelt árnyalatai ennyire a szívéből fakadnának. Soha nem láttam még ilyen megrázónak ennek az embernek a sorsát, akiről egykori barátom – tragédiák sorát túlélve - ezt mondta: „Olyan vagyok, mint Alvaro. Mindenkit megégetek, aki a közelembe kerül.”

Korunk legnagyobb operaénekesére rátalált egyik legnagyobb szerepe.

Az ugye megfelel a hagyománynak, hogy a többi szerepekben is kivétel nélkül kitűnő hangokat és nagyszerű énekeseket hallunk? Anja Harteros hangszíne szép, de kevéssé érzéki, s ez most pontosan illik a szerephez. Az már szörnyű modernizmus, hogy a ferencesek nagyszabású beavatási-alámerítkezési szertartással fogadják maguk közé? A történet megcsúfolása, avagy a drámai telitalálat, hogy mindegyikük látja: teljesen szabályellenesen egy nőt fogadnak be remetének? Ez a tudás hatalmas súlyt ad távolmaradási esküjüknek, vagy hiteltelenné teszi azt? Ludovic Téziert pályája elején elegáns gavallér-baritonnak ismertük meg. A hang természetes sötétedése-sűrűsödése mára ideális Carlossá teszi. Pár éve még szinte lányosan szép arca most kiéltnek, püffedtnek hat, mintha a mániákus bosszúvágy torzította volna el. Sok belső fájdalommal dalol sorsfeladatáról, amelynek cipelése erősen megviseli. A hagyományosan a szólamba iktatott daliás magas hangokat ezért most nem énekli. Alvaro és Carlos ellentmondásos viszonyát Verdi a végletekig kielemzi. Természetesen most fölhangzik a rendre kihagyott 'Ne gustere' kezdetű duettjük is, amelyben Carlos a fölgyógyult Alvarót először hívja párbajra, de ekkor bajtársaik még megakadályozzák végzetük kiteljesítését. Így aztán még nagyobb szabásúvá válik végső összecsapásuk. Egyébként soha nem karddal, mindig tőrrel támadnak egymásra. Ez a küzdelem nem távolságtartóan lovagi, hanem égetően testközeli. Az 'Invano Alvaro'-kettősben még soha nem éreztem ilyen világosnak és könyörtelennek szembenállásuk lényegét. Egyikük sem szabadulhat alapállásától: Alvaro monomániásan bizonygatja, hogy ártatlan, Carlos pedig süketen ismételgeti vádjait, megölted az apámat, a húgomnak pedig elvetted a becsületét. Nem rosszindulatból, nem tudatlanságból, nem elvakultságból képtelenek engedni, hanem mert ha mást mondanának, egész életüket kellene megtagadniuk.

Az előadás – tisztelve a hagyományt – folyamatosan végigviszi a darabon a kereszt motívumát: a szobában, természetesen a kolostorban, de még a háború lebombázott házaiban is megjelenik. A történetet híven követve főleg Leonóra és Alvaro kapaszkodik beléje menedéket remélve. A záróképben azonban a végzet asztala mellett valóságos kereszthalom áll összehányva, és semmilyen menedéket nem ad két újabb halál, egy végképp értelmetlenné váló élet, azaz a végzet hatalma ellen.

P.s. Az előadást a színház internetes közvetítésében a világon minden operarajongó elérhette. Ennél a demokratizmusnál csak az tetszik jobban, hogy csakis aznap, december 28-án este. A színház egyszeri élmény, s ez a XXI. században is megoldható.