Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

A papírforma, a meglepetés és a félszcenír – A hugenották bemutatója az Erkel Színházban

2017-10-30 14:54:37 - zéta -

A hugenották bemutatója az Erkel Színházban 2017. október 28.
Erkel Színház

Valois Margit, Navarra királynője - Kolonits Klára
Urbain, a királynő apródja - Balga Gabriella
Saint-Bris gróf - Cseh Antal
Valentine, Saint-Bris gróf lánya - Létay Kiss Gabriella
Raoul de Nangis, protestáns úr - Boncsér Gergely
Marcel, Raoul szolgája - Bretz Gábor
Nevers grófja - Haja Zsolt
Cossé, katolikus úr - Kiss Tivadar
Tavannes, katolikus úr - Dékán Jenő
Thoré, katolikus úr - Cserhalmi Ferenc
De Retz, katolikus úr - Fülep Máté
Méru, katolikus úr - Laborfalvi Soós Béla
Maurevert, katolikus úr - Kiss András
Bois-Rosé, hugenotta katona - Kristofori Ferenc
Inas - Roska Dániel
1. udvarhölgy - Kerék Judit
2. udvarhölgy - Németh Mónika
Egy íjász - Búra Attila

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Oliver von Dohnanyi

1931. november 12-én, pár nap híján 86 esztendeje zajlott az utolsó Hugenották előadás Budapesten. Vélhetően senki sincs a mai nézők közül, aki jelen lehetett valamelyik egykori előadáson, s biztosan nincs közöttünk olyan tanú, aki személyes tapasztalatból tudná, milyen volt a francia bel canto Magyarországon, amikor az még a mindennapi repertoár része volt. Ennyi idő elteltével nincs is más lehetőségünk, mint húzni egy vonalat és újragondolni, amit erről az egész stíluskörről a XXI. századnak tudnia lehet és kell.

Ne gondoljuk, hogy Giacomo Meyerbeer valaha korszakos nagyoperájának (s egész életművének) feltűnő hanyagolása tipikusan magyar vircsaft lenne. A milánói Scalában legutóbb 1962-ben, bécsi Staatsoperben 1933-ban, a Metropolitanban pedig még régebben, 1915-ben ment A hugenották, tán az egyetlen opera, amit még Carusóval adtak ott utoljára. (Sietek hozzátenni, hogy van persze Franciaországon kívüli ellenpélda is, például a londoni Covent Garden 1991-ben játszotta a dalművet, de ettől még ott sem vált a napi repertoár részévé.)

Hogy nem teljesen idejétmúlt alkotásról beszélünk, azt pontosan igazolja az a mostani forró siker, amivel az Erkel Színház közönsége fogadta a felújítást. Még akkor sem, ha bizonyos, a komponistára oly jellemző zenei formanyelv mára kétségkívül elavultnak hat.

Meyerbeer nem a mozgalmas események, hanem a grandiózus tablók nagymestere volt. Fölsorakozik a tömeg és hosszú-hosszú negyedórák alatt ácsorogva osztják-szorozzák a történetet, majd a tényleges eseményt két perc alatt lezavarják. Ha valami megváltozott az opera világában az 1836-os párizsi ősbemutató óta, az az idő kezelése. Meg persze a dramaturgia, mely azóta jócskán túlhaladt azon, hogy hat-hét, többnyire arctalan mellékszereplő hosszas csevegése során bomlik ki lassacskán a cselekmény. Mára a publikumnak ez a fajta szerkesztésmód kétségkívül fárasztó, s a darab befogadását rohanó világunkban határozottan nehezíti. És akkor még nem beszéltünk a mai operagyárak felettébb praktikus megközelítéséről, az olykor 15-20 szólista (plusz nagykórus és nagyzenekar) foglalkoztatásának reális megvalósíthatóságáról. Ilyen megközelítésben megállapíthatjuk, hogy nemcsak az idő, bizony még a szerző is saját művei ellen dolgozott.

A mérleg másik serpenyőjébe helyezhetjük a komponista dalműveit formáló párját ritkítóan gazdag dallaminvenciót, mely a maga korában kiemelkedő személyiségjellemzésre adott lehetőséget. Ezzel pedig messze meghaladta kortársait, s méltó előfutára volt a XIX. század operai nagyjainak, az e megközelítésben kiemelkedő két géniusznak, Verdinek és Wagnernek, akik szűk generációnyi idővel követték Meyerbeert.

Az Operaház (szerintem igen helyesen) nem vállalt rizikót egy esetleges formabontó rendezéssel, ami nemcsak a mű előadhatóságát veszélyeztette volna, hanem az ünnepi alkalom, a reformáció 500 éves évfordulójához időzített premier aktualitását is. Szikora János rendező régi vendég-bútordarab a Házban (legelső itteni rendezése 28 év múltán is a repertoár biztos pontja), többé-kevésbé stabil lábakon mozog a műfaj világában. Némely operarendezése a mélylélektani megközelítés folytán mesze kiemelkedik a hazai átlagból, személyes kedvencem a tíz évvel ezelőtti pécsi Traviata.

Szikora ezúttal nem rendezte meg A hugenottákat, helyesebben, csak alig-alig. Nem a recenzens feladata kideríteni, hogy ötlethiány vagy tudatos döntés volt e mögött, mindenesetre az a helyzet állt elő, hogy a rendező „engedte”, hogy a dalmű mintegy megrendezze önmagát. Az előadás szinte annyiban különbözött a napjainkban oly divatos félszcenírozott megoldásoktól, hogy szereplők ugyan nem kottatartók mögül játszották el a darabot, de mindenképpen minimalizálva a mozgást. (Aki ezt keveselli, annak felvetem, hogy mennyivel lett volna szerencsésebb, ha pl. Raoul klottgatyában érkezik a királynői vizitre, s bordásfalon függeszkedve adná elő észrevételeit az uralkodói kérésre? Netán, ha rendezőnk a katolikus-protestáns ellentétet valamely honi politikai aktualitással vizezi fel? Mert volt már hasonló élményünk mindkettőre…)

És – annyira nem meglepő módon – A hugenottákkal nem volt ellentétes az ilyesféle rendezői megközelítés, a minimáldíszlet a mutatós jelmezek segítségével (díszlet: Horesnyi Balázs, jelmez: Kovács Yvette Alida) igenis elvezette a nézőt a mű mélyebb rétegeibe. A rendezői munkából viszont egyértelműen hiányoltam az olyasfajta színészvezetést, ami a hősök (lelki) milyenségét hivatott volna felmutatni. Azt gyanítom, hogy ennek hiányában mindenki hozta magával otthonról, amit gondolt a saját figurájáról.

Első helyen persze minden szempontból a Valois Margitot megjelenítő Kolonits Klárát kell említeni. (Aki mostanság figyelemmel követi a hazai operaéletet, annak ezt a „perszét” nem szükséges magyarázni.) Maga a szólam mindössze egy felvonásnyi (az ötből), de micsoda felvonás az! Tömény negyven perc jelenlét, negyven perc virtuozitás, negyven perc varázslat, negyven perc mélylélektan. Mert Kolonits királynője nagyon is valamilyen. Derűs, szinte vidám, határozott, de kicsit pajkos is, viszont minden uralkodói vonás, még a nemzet egységéért érzett felelősség is benne van. Ilyen szempontból nagyon is összetett alakítás, amely nem elégszik meg a cikornyás koloratúrák pontos leéneklésével, hanem azok közreműködésével úgy rajzolja meg a királynői attitűdöt, ami csak a legnagyobbak sajátja: a kottafejek hozzásegítették a személyiségjegyek pontos kibontásához.

A hugenották bemutatója az Erkel Színházban

Létay Kiss Gabriella a megszokott hangi hibái ellenére is hihető Valentinét tudott formálni. Az a manír, ahogy ez a nagyon szimpatikus énekesnő a középhangjait formálja, két problémát vet fel. Egyfelől túlontúl édeskés hangszínt párosít a figurának, amitől részben elveszik annak esendősége. Másrészt viszont akadályozza a tiszta éneklést, s a felső regiszterben kapaszkodnia kell (meg nekünk is) a magasságokért. De Létay ugyanakkor sok mindenért kárpótol az eszköztelen színészi játékával, s ahogyan a sajátjaként éli meg a hősnő tragédiáját.

Bretz Gábor, ahogy sejteni lehetett, vaskos szereposztási tévedés áldozata. Annak ellenére mondom ezt, hogy minden szempontból nagyszerűen mutatta be Raoul elveihez konokul hű, öreg inasának figuráját. Sajnos a szólam Bretz pillanatnyi hangi kvalitásaihoz képest olyannyira mély, hogy bizonyos hangok még körülbelül sem jutottak át a zenekari szöveten (ami azért nem annyira vaskos). Kisebb szerepekben körülbelül ugyanez a helyzet Haja Zsolt (Nevers grófja) és Cseh Antal (Saint-Bris gróf) esetében is, mindketten egy-másfél számmal könnyedebb hanggal rendelkeznek a szólam igényeinél.

Eddig nagyjából minden a papírformának megfelelően alakult, de maradt két kellemes meglepetés. Urbain, a királynő apródja igen kényes és rettentően nehéz szólamát Balga Gabriella általam még sosem tapasztalt virtuozitással és szellemes játékkal abszolválta. Ezek után persze felvetődik a kérdés, hogy a fiatal mezzoszoprán egyáltalán mezzoszoprán-e? S hogy biztos-e, hogy eddig jó úton haladt, s nem kéne az egész pályaképet még viszonylag az elején újragondolni?

Az est legfőbb meglepetését Boncsér Gergely szolgáltatta, aki tán még sosem kapott ilyen testhez álló szólamot. A kikönnyített tenorhang akadálytalanul szórta a magasságokat. A Margit-duettben a (Gedda óta szinte kötelező) deszt kihagyta ugyan, de végig pompás és főleg erőltetés mentes Bé-kkel, H-kkal, C-kkel idézte fel azt a világot, amikor még ilyen Pataky Kálmán-szerű hangok (az említett utolsó bécsi Raoul) határozták meg a tenorfach uralkodó szélirányát. Sok-sok hasonlóan könnyed francia és olasz bel canto feladatot Boncsérnek!

Az Énekkar és Zenekar dicséretesen és főleg lelkesen oldotta meg a feladatát, de mindkettő esetében folyamatos túlvezéreltség uralkodott el. Még a zenekari recitativók is harsányságukkal tűntek ki, s a Kórusból is hiányoltam a francia zenére oly jellemző pasztell színeket. Ezen problémák vélhetően a karmester, az amúgy patinás nevű Oliver von Dohnanyi lelkén száradhatnak. Dohnányi e hangos kíséreten túl igényesen és remek tempókkal irányította a produkciót.

A hugenották bemutatója az Erkel Színházban
fotó:© Berecz Valter






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.