Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

A légycsapó esete a hollóval - a Hunyadi László második előadása

2003-10-20 10:33:00 -té.pé-

Erkel: Hunyadi László
2003. október 16.
Erkel Színház

Minden rendes légycsapón található egy aprócska luk. Alig nagyobb, mint maga a névadó állat, de mégiscsak ad valami esélyt szerencsétlen üldözött rovarnak. Én is adtam még egy esélyt a Hunyadi László c. operának - a második előadást néztem meg -, senki se mondhassa, hogy nincs bennem szikrája sem a lovagiasságnak.

Mindjárt az elején szögezzük le, hogy Szinetár Miklós (úgyis mint társ/rendezője a fent nevezett műalkotás színrevitelének) tökéletesen jellemezte a Hunyadi és a néhány héttel korábban bemutatott Vérnász viszonyát. A sajtótájékoztatón azt mondta, hogy számára a két mű kiegészítője, szerves része egymásnak. Ez így igaz. Míg a Vérnász esetében egy elég jól kivitelezett, pergő előadást láthattunk vitatható énekesi megoldásokkal, itt egy vitathatatlanul gyenge előadást, meglehetősen jó vokális teljesítményekkel.

Kezdjük a jó hírrel: hallhattunk végre néhány igazi énekhangot. Ez nem kis dolog az Operaház jelenlegi állapotában. Érdekes módon, itt is, akár az inkriminált Vérnászban, a hölgyek teljesítménye volt a kiegyenlítettebb. Már Létai Kiss Gabriella (Mátyás király) belépője is sokat ígérő volt - arról igazán nem ő tehet, hogy a színpadnak egy akusztikailag lehetetlen pontján kell megszólalnia -, s teljesítménye az idő előrehaladtával csak javult. Hangja még kicsit szoros, és volumene sem az a csillárszaggató, de legalábbis reményteli jelenség.

Szilágyi Erzsébetet Kirkósa Orsolya alakította magabiztos, technikás előadásban. Bár hangja nem teljesen kiegyenlített, s hangszíne is el-elfátyolosodik, mégis meggyőző módon énekelte hálásan nehéz szólamát. Az este - számomra legalábbis - legszínvonalasabb produkcióját Boross Csilla Gara Mária-előadása jelentette. Körülbelül ez az a hang, amiből nagyon sok kellene ebben a házban, hogy a Budapesti Operaház visszanyerje egykori jó hírét. Tisztán, \"csilingelve\", könnyedén énekelt. Színpadi jelenségként is megállta a helyét. (Bár ez utóbbi mondat ebben az előadásban nem tekinthető igazi bóknak. De erről majd később.)

A férfiaknál a felhozatal már sokkal kínosabb volt. Mukk József hangi képességei pillanatnyilag messze alulmaradnak az elvárhatótól. Színészi játéka viszont - sajnos! - nem sokban különbözik a többiekétől. Kevés. Meglepően jól teljesített Gárday Gábor Cillei \"bőrében\". Szinte sajnálta az ember, hogy ilyen hamar a kasszához küldte a szerző. S ha hangjával nem is mindig értek egyet, szerepformálása, már-már színészi alakítása mindenképpen üdítő kivételt jelentett. Ugyanezt mondhatjuk Gurbán János Gara nádoráról, azzal a kitétellel, hogy mindezt több (hő)fokkal halványabb kivitelben abszolválta.

Az este (egyik) nagy vesztese a címszereplő Kelen Péter volt. A főzeneigazgató úr egy nyilatkozata szerint az Operaház vezetésének az (is) a dolga, hogy az egykori kiváló, de mára megfáradt énekeseket \"kézen fogva kivezesse a házból\". Talán nem így kellene búcsúztatni... Kelen Péter úgy élt az emlékezetemben, mint egyike a hallgatható tenoroknak. (NB: olyan nagyon sokan sohasem voltak.) Hangja azonban már csak romja egykori önmagának, s míg a belcanto tökéletesen elveszett, a szorító, feszítő \"tenorhang\" egyre kellemetlenebbül felerősödött. Ha mindehhez hozzávesszük már-már kritikus beszédhibáját, a végeredmény könnyen elképzelhető. Ezzel együtt Kelen szövegérthetősége még így is toronymagasan megelőzte az előadás többi szereplőjét, így aztán a magyar néző is gyakran ráfanyalodott a német feliratokra. (Ha ez így megy tovább - és semmi ellenkező jelet nem látok - kénytelen leszek rendesen megtanulni németül, és részt venni egy gyorsolvasási kurzuson.)

\"LétaiNem hagyható említés nélkül az este két további szereplője; a kórus és a zenekar sem. Ez előbbi szinte elfogadható módon tette a dolgát, míg az utóbbi a minősíthetetlen kategóriából is könnyedén kipotyogna. Intonációt, tónust nem ismerő zenei analfabéták tették tönkre több tucat alkotó színpadi munkáját, s rontottak bele sok száz néző élményébe. Az a zenekar, mely megtűr tagjai közt olyan zenészeket - külön kiemelve a kürt szólamot -, akik ilyen gyalázatos teljesítményre képesek egy premier darab második előadásán, halálra van ítélve. Medvecky Ádám körülbelül egy felvonásig bírta erővel, hogy lelkesedését, szuggesztióját valahogy rátukmálja az előadókra, de aztán szemmel láthatóan ő is feladta.

A színrevitelről sem lehet egyértelmű jót vagy rosszat mondani. Summásan azért, mert ilyen nem nagyon létezik. Adva van egy - nyilvánvalóan egész más Hunyadi előadáshoz tervezett - színházi mértékkel nézve korhű, szép, puha, melegséget sugárzó jelmez és egy semmilyen furnér díszlet. Ez utóbbi - néhány egymásmellé tolt lépcső és négy-öt boltív - az egykor tehetséges Csikós Attila \"munkája\". Nehéz elhinni, hogy ugyanő tervezte egykor a Salome káprázatos díszletét is. A világos díszletelemeket és az üres hátteret vetítéssel teszi a tervező és a két rendező \"élővé\".

A \"kódex-világra törekedtünk\" rendezői koncepció - mely az égadta világon semmit nem takar - dilettáns háttérvetítéseket, szájbarágós mesekönyv/rajzfilm világot hoz létre. A már első pillanatban is sokkoló hatást az alkotók képesek olyan trükkökkel fokozni, mint a Nándorfehérvárba bevonuló seregek mögötti várkép \"bezoomolása\", vagy a mosolygó nap sugarainak mozgatása, esetleg a mindent befonó folyondár elburjánzása egy ária alatt. A \"mindent jó alaposan a szátokba rágunk\" elve alapján a hősök pillanatnyi lelkiállapota kivetítődik a háttérre. A két rendező folyamatosan gondoskodik a magyarázatról, nehogy a kiskorú félreértse a látottakat/hallottakat, s már csak a színpad alsó sarkában megjelenő 12-es számot körbefogó karikát, illetve a hozzátartozó figyelmeztetést hiányolom: A műsor megtekintése 12 éven aluliak számára felnőtt felügyelete mellett ajánlott!

Nem tudom, rendezői fogás, vagy a vak véletlen a meggyilkolt Cillei kivitele és az ugyanarról az oldalról érkező gigantikus sült malac bejövetele, mely számomra gyanútlan néző számára is egyértelművé tette, hogy a német főúr nemtelen életében mely állathoz volt hasonlatos. De a rendezők a vetítésekkel sem következetesek. Ha semmi nem jut eszükbe - és ez igen gyakran megesik -, betűk seregén, vagyis kétoldalnyi szürke szövegen pihentethetjük tekintetünket. Viszont a gépek a legváratlanabb pillanatban kialszanak, vagy a rossz beállítás okán a díszletnek csupán egy részére világítanak. Így maradhatott a fogságban sínylődő László \"börtöne\" is kétszínű. Vagy ez is egy jelkép, csak nem vettem az adást? Lehet.

Azt viszont láttam, hogy László kivégzése pillanatában már Mátyás ül a királyi trónon, ami az én értelmezésemben azt sugallja, hogy az egész összesküvés hátterében a hatalomra vágyó kis öcsi állott. Ezt a rossz érzésemet erősíti az az első felvonásbeli megvillanás, amikor Mátyás habozik, hogy a kardot, vagy a könyvet adja-e vissza.

Szinetár Miklós úgy értelmezi a Hunyadit, mint a magyar történelem sorsszerűen vissza-visszatérő tragédiáját. Az elnyomás ellen lázadókat hitszegő módon mindig kivégzi az aktuális hatalom. Ez világos. És, ha nem volna az, akkor erre jó a kivégzés előtti változászene. Ez alatt ugyanis nyugodtan olvasgathatjuk a függönyre festett magyar mártírok neveit. Török Bálinttól Maléter Pálig. Ekkorra persze már mindegy, mit tesznek elénk. Fásultan, bambán, a 25 perces szünetektől kimerülten úgysem hiszünk a szemünknek. A végeredmény egy sokrétű, egymással nehezen összepárosítható kulturális síkokból, stílusokból álló, egészét tekintve rossz ízlésű, hihetetlenül gagyi előadás, néhány remek énekesi megvillanással.

Majdnem elfelejtettem; a Palotás nagyon szép!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.