A kertészlány és társai - OperaStúdiósok premierje az Erkelben

2004. szeptember 19.
Erkel Színház
Mozart: Az álruhás kertészlány

Podesta: Beöthy-Kiss László
Sandrina: Péter Cecília
Belfiore: Ocsovay János
Arminda: Lukács Éva
Ramiro: Pesti Emese
Serpetta: Mitilineou Cleo
Nardo: Hábetler András
Karmester: Oberfrank Géza

Rendező: Kerényi Mihály
Díszlettervező: Borsa Miklós
Jelmeztervező: Beda Judit
Koreográfus: Aranyos Ágota

Mozartnak nagy rajongója sosem voltam, és nem állíthatom, hogy éppen most váltam volna azzá. Azt azonban kénytelen vagyok leszögezni: ha valaki csak még egyszer A trubadúr bonyolult cselekményére panaszkodik, helyből ehhez a darabhoz irányítom. Ehhez képest a Verdi-opera egy egy szálon futó, egyszerű kis történetecske.

Lássuk a történetet: Belfiore gróf féltékenységből leszúrja Violante Onesti bárónőt, aki ettől nem hal meg, sokkal inkább álruhát ölt, és Sandrina néven folytat kertápoló tevékenységet, sűrű sóhajtozások közepette. Merthogy még mindig jó szívvel gondol az őt majdnem meggyilkoló grófra, aki azonban már új menyasszonyával, Armindával készül frigyre lépni, aki nem más, mint a Podesta unokahúga, vagyis a polgármesteré, aki Violante-Sandrina munkaadója. A Podesta szerelmével üldözi Sandrinát, akinek szolgája, Nardo viszont a polgármester korábbi kedvese, Serpetta, vagyis a szobalány után vágyakozik, aki pedig gazdája kegyeit próbálná visszaszerezni. Már csak egy szereplőnk maradt ki: a herceg, Ramiro, aki Arminda korábbi kedvese, és akit a nő ismeretlen okból elhagyott. A herceg mellesleg maga is nő, ám nem álruhában, csupán nadrágszerepben tündököl.
Ha valaki nem értené: adott három nő és négy férfi, az utóbbiak közül az egyik nő. A figurákat tekintve az egyetlen férfi a talpán a herceg, aki nő.

Ennyi bonyodalom elég is, hogy ébren tartsa a néző érdeklődését - gondolhatta Mozart, aki gyakorlatilag rendezhetetlen darabot alkotott, és nyomában a rendező (Kerényi Mihály) is, aki megfelelt ennek a követelménynek. A díszlettervezőnek sok dolga nem volt a paravánokkal, a jelmezek korhűek, a színpadi mozgás pedig főként kergetőzésből, fel-alá rohangálásból áll. Na jó, ez így nem igaz: néha földre is rogynak. Sandrina főleg ájulás céljából, míg Ramiro szenvedését próbálja ily módon érzékeltetni. Nardo és Serpetta ugrál is, de hát ők a buffo figurák, nekik muszáj.

Miután jó egy órában megismertük az előzményeket (a megismertetés úgy zajlik, hogy a szereplők sorban bejönnek, elpanaszolják bánatukat, majd kimennek), az első felvonás végén találkoznak hőseink, mindenki felismer mindenkit, hogy aztán a szünet után újabb bő óráig megint ne történjen semmi.
A semmi a továbbiakban úgy történik, hogy a szereplők most már párosával tűnnek fel a színen, és főként veszekedés formájában érintkeznek egymással. Az értelmetlenül hosszúra nyújtott kínlódás (közben egy erdőbe jutnak, ahol újabb kergetőzés zajlik, a grófot gyilkosságért körözik, bár az áldozat nem halt meg) után percek alatt minden jóra fordul, mindenki boldog és elégedett lesz.

A néző is, mert végre indulhat hazafelé. A bárgyú történetet még csak megbocsátanánk Mozartnak - nem ő tehet róla -, ha zeneileg nyújtana valami izgalmasat. De e téren sem történik semmi váratlan: egy ária, egy kettős, egy recitativo, egy ária, egy kettős, egy szextett stb.
A fentiekből következik, hogy az énekeseknek egymagukban kell eladniuk a darabot, érdemi díszlet híján be kell tölteniük a teret - nem csupán hanggal, játékkal is.

A leghálátlanabb szerep e téren Lukács Évának jutott, aki Armindaként igen korlátozott lehetőségeket kapott a szerzőtől. Arminda kidolgozatlan figura, a legyezővel való hadonászással és a felháborodott, szikrákat hányó tekintettel ki is merül a szerepformálás lehetősége. Az énekesnő kénytelen a hanggal történő kifejezésre koncentrálni, azonban ahhoz kicsi ez a szerep, hogy mélyreható következtetéseket vonhassunk le. Jómagam először hallottam énekelni Lukács Évát, és a legtöbb, amit most mondhatok, hogy nem tűnik Mozart-hangnak, a hangszín és a kifejezésmód is a drámai(bb) szerepekre predesztinálja őt. Ha minden igaz, Desdemonaként bizonyíthat ebben az évadban az Operaházban.

Sok alakítanivalója Beöthy-Kiss Lászlónak sem akadt a Podesta szerepében, a vokális teljesítmény is elmaradt a kiválótól, de legalább nem szerepelt annyit, hogy zavaró legyen.
Ocsovay János tenorja helyenként bántó nazalitását és tremolós magasságait leszámítva hallgatható hang.

A legkönnyebb és legnehezebb helyzetben a szobalány-szolgáló-páros volt, vagyis Mitilineou Cleo és Hábetler András. Könnyű, mert ezek legalább jól megírt figurák, ráadásul a buffo hagyományra is lehet támaszkodni, és mindketten kipróbálták már magukat ilyen szerepben, méghozzá együtt is: a Don Giovanni Zerlina-Masetto-párosaként. Nehéz, mert nem szabad túljátszani a szerepet, mégis: a vígoperai jelleget egyedül az általuk életre keltett alakok képviselik. Ténykedésük sikeresnek mondható, hangilag is korrekt volt a két produkció.

Akik miatt érdemes volt kitartani a végéig: Pesti Emese és Péter Cecília. A Ramirót alakító Pesti Emesével kezdem, mert az első felvonásban egyértelműen ő volt a favoritom: szép hangon, mély átéléssel énekelt. Tökéletesen tudta azt az illúziót kelteni, hogy ő most egy férfi. Ezzel megspórolt nekem egy bekezdést arról, hogy miért nincs értelmük a nadrágszerepeknek.
Péter Cecília az első felvonás néhány botlását abszolút mértékben feledtette a második részben. Önfeledten játszott, kiemelkedő színvonalon énekelt, valóban maradandó élményt nyújtott.

A zenekar meglepő módon (a nézőnek), oldalt helyezkedett el az Erkel színpadán, balról hallottuk őket, az árok helyett ezúttal a beugróból, amely szokatlan - de nem zavaró értelemben szokatlan - hangzást eredményezett. Oberfrank Géza vezénylete alatt egyenletes teljesítményt nyújtottak egész este.

Ha az este tanulságairól kérdeznek, azt kell mondanom, hogy az OperaStúdió létezése üdvös dolog, bár nem eme Mozart-ritkaság bemutatása miatt tartom annak, sokkal inkább azért, mert lehetőséget nyújt a fiatal énekeseknek a fejlődésre és a bemutatkozásra.