A jó szándék kevés… - Verdi Aidájának koncertszerű előadása a MÜPÁ-ban

Művészetek Palotája

2023. október 26.

Verdi: Aida

Aida - Roberta Mantegna
Amneris - Victória Pitts
Radames - Alfred Kim
Amonasro - Alexandru Agache
Ramfis - Palerdi András
Király - Kovács István
Hírnök - Dékán Jenő
Papnő - Busa Gabriella

km. Nemzeti Énekkar
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
vez. Riccardo Frizza

Ritkán járok már operába. Hol vannak már azok az idők, mikor hetente 4-5-ször is ott volt a helyem az Erkel Színházban vagy az Operában — ó, boldog ifjúság ! — de azok is, amikor havonta akadt néhány előadás, amelyet érdemes volt megnézni. A heti ötből évi öt lett, vagy annyi se. Nincsenek énekesek, akiért az ember jegyet váltana, felöltözne, vállalná az éjszakai utazgatás bumliját. Illetve vannak: az Operaházban ma fellépők közt összesen hárman-négyen. És mivel egyikőjük sem tartozik a gyakran foglalkoztatottak közé, nem sok alkalom kínálkozik az opera műfajának élőben történő élvezetére. Maradnak a konzervek.

Ha azonban kínálkozik egy-egy kivételes alkalom, az ember félreteszi fenntartásait — nem megyek, minek, az operának úgyis vége már! — jegyet vált, mert hátha... hátha mégis csak történhet kellemes meglepetés. A Művészetek Palotájának minapi Aidája külhonból érkező főszereplőkkel legalább esélyt kínált egy szép operaestre. Hiszen a mű nagy kedvenc, és ezúttal konzertant volt élvezhető, az Operaház katasztrofális rendezése nélkül.

A Nemzeti Filharmonikusok azon szándéka, hogy energiát és nem jelentéktelen anyagiakat befektetve rendszeresen egy teljes operát adjon elő, csak dicséretet és köszönetet érdemel. A szándék nemes, de sajnos ezúttal kevésnek bizonyult: a vállalkozás több pontján ugyan sikert hozott, de a legfontosabb pontok egyikén vitatható eredménnyel, egy másikon katasztrófával felérő kudarccal.

Régi közhely, hogy énekesek nélkül nem lehet operát csinálni. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar impozáns, minden értelemben felvillanyozó teljesítménye nagy élmény volt: gyönyörű szín, egységes hangzás és ahol kellett, félelmetes erő jellemezte az énekkar minden megszólalását, de ez önmagában nem elégséges Verdi remekművének előadásához. Négy kiváló énekes szükséges hozzá, amelyeket a rendezők ezúttal külföldi szólistákban véltek megtalálni.

Részben sikerrel: elhozták Budapestre Alfred Kimet Radames szerepében, akiről eddig nem tudtunk — sajnos. Csak sajnálhatjuk, hogy ezt a kiváló tenoristát megkésve ismerhettük meg. Kim nagyszerű matéria és kikezdhetetlen énektechnika birtokosa. Radames szerepe egyike a legnehezebb feladatoknak: a rettegett románc a mű elején minden tenor tudásának próbaköve, amely még a legnagyobbakon is kifogott nem egyszer. Ám a szerep egésze is nagy állóképességet követel, a hősi hangütésben és lírai részekben is komoly akadályokat állítva megszólaltatója elé. (James King, az egykori nagy tenor, aki Wagner szerepekben és Otellóként is a legnagyobbak közé tartozott, jelölte meg Radamest mint a leggyilkosabb feladatok egyikét, emlékeztetve a huszonnyolc magas Bé-re, melyet a kotta előír.)

Alfred Kim lenyűgözően állta a próbát: minden erőlködés vagy lefáradás nélkül énekelt az első hangtól az utolsóig. Hangja egységes egész, minden fekvésben és dinamikában vonalban van, semmi nyomás vagy szorítás — élmény volt nézni is, hallani is hihetetlen technikai biztonságát. Jó lenne újra találkozni vele más szerepekben: ha az Operaház állandó vendégtenorban gondolkodna, mint egykor a boldogult Kamen Chanev volt, nem kell tovább keresnie: Alfred Kim megoldás lenne a szinte teljes olasz repertoárra.

Nemzetközi név, de tulajdonképpen a hazai csapatba is besorolható Alexandru Agache Amonasro szerepében. Verdi ebben az operában mennyiségileg nem kényeztette el baritonját, de megajándékozta néhány dallammal, melyek a mű legszebbjei közé tartoznak, egyrészt; másrészt olyan drámai és zenedramaturgiai helyzeteket írt neki, amelyekben az énekes, ha van neki, megmutathatja szuggesztivitását. Agache megmutatta: a második felvonás győzelmi képében megjelenésével megváltozott az addig többnyire unalomban és nagyrészt teljes hangi érdektelenségben csörgedező koncert hangulata. A teremben hirtelen vibrálni kezdett a levegő, minden szem rászegeződött, élvezve a mára már kihalóban levő nagy baritonok sűrű matériáját. Arról nem tehetett, hogy a III. felvonás nagy duettjében hangilag egyedül maradt, mert partnernője alkalmatlan volt a drámai összecsapás hangi megjelenítéséhez.

Roberta Mantegna kétségtelenül jól képzett, vokálisan iskolázott énekesnő. Rettenetes fellépőruhája csak aláhúzta azt a diszkrepanciát, mely alkata és hangi képességei közt feszül. (Saját honlapján közzétett képe nem is hasonlít jelenlegi megjelenésére.) Ez a világosan csengő voce kitűnő Adina, Susanna, Zerlina lehetne, de nyilván felmérte ő maga is, menedzsere is, hogy a világon nincs egyetlen színház se, aki ebben a neki megfelelő lírai szoprán szerepkörben külseje miatt felléptetné. Ráállt hát, vagy ráállították, egy másikra, amelyet el tud ugyan énekelni, de amelyre vokálisan mégis alkalmatlan. Aida drámai szoprán szerep, amelynek egykori ideális megszólaltatóit itt felesleges lenne felsorolni összehasonlításul. Csak három nevet említenék, csak hogy értsük, miről is lenne szó: Leontyne Price, Aprile Millo vagy Déry Gabriella. Mantegna hangja a szerephez szükséges alsó regiszterben nem szól egyáltalán, a középfekvésben hiányzik a hang teste és súlya, a magas regiszterben pedig a nagy együtteseket átvivő volumen. A szerepnek maximum egyharmadában tekinthető posszibilis megoldásnak, ide sorolható az egyébként szépen énekelt Nílusparti ária és a záróduett, de az, hogy a teljes győzelmi fináléban éneklése csak markírozásnak vagy tátogásnak tűnt, hogy az együttes közepén a tenorral közösen éneklendő magas Bé-t kihagyta (soha ilyet életemben nem hallottam) mutatja, hogy felléptetése Aida szerepében nem más, mint szereposztási tévedés.

Még annak se tekinthető az Amnerist éneklő brazil „mezzo”, Victória Pitts. Idézőjelbe tettem, mert nem mezzo, de rövid szopránnak se mondanám. A hölgy az eredetileg hirdetett Clementine Margaine helyett énekelt, akinek hogy-hogy nem, másik fellépése akadt: Berlinben énekelt beugrással egy Aida-sorozatot a lemondott Elina Garanca helyett. Értik? Beugrásra ment az eredeti budapesti szerződés helyett. Hogy van ez? Leszerződött fellépés helyett más helyen énekelni, ez jogi nonszensz, amelyért a magyar szerződő fél lenne a felelős jogi elégtételt venni. Miért hagyták ezt, hogyan hagyhatták, hogy egy nemzetközileg jegyzett név helyett a telt házas koncerten egy minden szempontból alkalmatlan énekesnő lépjen fel?

Mert Victória Pitts totálisan alkalmatlan a feladatra. A hang, amit hallottunk, kicsi, csúnya, minden szempontból elfogadhatatlan. A mély regiszterben meleg levegőt fújt, a középregiszterben száraz, színtelen, fénytelen és törpe volumenű, azok az intonálatlan rikoltozások és halálsikolyok, amelyeket a IV. felvonás duettjében és ítélkezési jelenetében kiadott, énektechnikailag teljességgel értelmezhetetlenek. Ötvenkét éve vagyok operalátogató, de főszerepben ilyen énekesi meg nem felelést még soha nem láttam. Értetlenül állok a tény előtt, hogy ezt az énekesnőt valaki szerződtette — jó lenne tudni, ki a felelős érte —, de nem kevésbé, hogy a karmester, Riccardo Frizza az első próba után azonnal nem küldette el a produkcióból. (Egykor egy magánénekesi meghallgatáson Petrovics Emil az első két sor után leállította volna, mondván „köszönjük, majd értesítjük!”)

A kisebb szerepekben magyar énekesek közreműködtek. Közülük Palerdi András hangerejének újabb csökkenését voltam kénytelen szomorúan regisztrálni, másrészt megállapítani, hogy a Főpapnőt éneklő Busa Gabriella mennyivel szebb, nagyobb és egészségesebb hangon énekelt, mint a főszereppel kínlódó, és a harcban rendre alulmaradó brazil énekesnő. A Király szerepét Kovács István énekelte az operaházi előadásokból ismert biztos színvonalon, a Hírnököt Dékán Jenő.

Az est karmestere Riccardo Frizza volt, aki nem először járt Budapesten. Pár éve nagyszerű Puritánokat vezényelt, később egy inkább csak közepes Alvajárót. Az igazat megvallva nekem azokban a belcanto operákban sokkal meggyőzőbb teljesítményt nyújtott, mint most. Biztos kezű, szakmáját jól tudó dirigens, ez kétségtelen, de egy olyan nagyszabású műhöz, mint az Aida, energiáját és inspiráló erejét nem találtam elegendőnek. Nem mindig jeleskedett az énekesek kíséretében sem: a katasztrofális ítélkezési jelenetben próbált mentőövet dobni a fuldokló énekesnőnek, de sajnos eredménytelenül; ám Radames románcát még túlhajtott tempója se tudta zátonyra futtatni. Számos tempójával lehetne még vitatkozni: például a balettzenéket formálisan „ledarálta” — alig hiszem, hogy lenne egyetlen táncos vagy balettkar, aki ilyen tempóban el tudná táncolni őket.

A koncert tehát összességében az énekesek kiválasztásának tévedései miatt végződött felemás eredménnyel. Egyes részekben, mint pl. a halálos unalmasan megszólaló Aida-Amneris-duettben — amely jó előadásban az egyik legizgalmasabb jelenet — elgondolkodtam, kiket láttam és hallottam az egykori, vagy akár a közelmúltbeli pesti Aida-előadásokban ezekben a szerepekben. Nem sorolom a neveket, nem akarván fájdítani az olvasó szívét, de azt kijelentem, hogy szinte mindegyikük összehasonlíthatatlanul alkalmasabb volt szerepére, mint a mostani két vendégénekesnő. Élek a gyanúperrel, hogy a nemzetközi porondon is nehéz már megfelelő erőket találni bizonyos operák, például az Aida adekvát kiosztására. Lehet, hogy a jó szándék meglenne, de mint látjuk, az nem elegendő. Ahogy a költő, Váci Mihály híres sora mondja: „A jó szándék kevés! Több kell: - az értelem.” Parafrazeálva szavait: a jó szándék kevés. Több kell: - az énekes. Sőt, énekesek. Kellenének, ha lennének.

fotó: Csibi Szilvia © NFZ