A béke és Pasztircsák Polina napja - Richard Strauss két egyfelvonásosa a MűPában

2015. október 1.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

R. Strauss: A béke napja - opera, op. 81
R. Strauss: Daphne – egyfelvonásos opera, op. 82

Christiane Kohl (szoprán), Michael Kupfer-Radecky (bariton), Pasztircsák Polina (szoprán), Ric Furman (tenor), Horváth István (tenor), Ulbrich Andrea (alt), Cser Krisztián (basszus), Kristófi Ágnes (szoprán), Bakonyi Marcell, Szalai Ágnes (szoprán), Gábor Géza (basszus), Blazsó Domonkos (basszus), Boros Sándor (tenor), Lisztes László (basszus), Massányi Viktor (bariton), Pintér Dömötör (basszus), Silló György (basszus), Wittinger Gertrúd (szoprán),
Nemzeti Filharmonikusok
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)

Vezényel: Kocsis Zoltán

Nem gondoltam volna, hogy engem ennyire meg lehet lepni egy Richard Strauss művel. Természetesen nem hittem, hogy mindent ismerek a mestertől, de a korai szimfonikus költeményekben nagyjából otthon vagyok, a pálya túlsó végéről a Négy utolsó ének felvételeit pedig egy időben szisztematikusan gyűjtöttem.

De az érett korszak "megélhetési operái" amúgy nem túl jó hírűek! Azokról inkább csak tanultam, mint személyesen hallottam, pláne hogy megéltem volna őket. Persze, amikor egyet-egyet hall az ember például így, félig szcenírozottan, vagy hangversenyen, akkor csak hümmög és bólogat, hogy hát igen, meg nahát...
Merthogy a tanultakkal szemben azért nagyon jók meg szépek ezek is. Szó sincs róla, egy kis pénzért (meg pláne többért) megrendelésre megbízhatóan magas minőségben szállított a mester.

A Friedenstag - azaz "A béke napja" viszont valahogy sose került még a hallókörömbe. Az, hogy az 1938-as bécsi Uraufführungon maga Hitler is jelent volt, (és állítólag még tetszett is neki a darab) a háború után érthetően negatívan befolyásolta a mű iránti lelkesedést, de azért nem mindenkit rettentett el a mű előadásától, vagy lemezre vételétől. A mostani volt – jó nyolcvan év késéssel - a magyarországi bemutató, de felvételről éppen ismerhettem volna.

Maga a mű ugyanis egyáltalán nem tűnik átpolitizáltnak, sőt, nehéz is lenne valami aktuális vonatkozást belelátni. Zweig eredetileg az „1648” munkacímet adta művének, és a szövegben említés történik bizonyos magdeburgi csatáról is, tehát a helyszín és az időpont egyértelműen azonosítható. A harmincéves háború végéről és Németországról van szó, de ennek az opera szempontjából végül is tényleg nincs nagy jelentősége. Valójában nem konkrét személyek és események, hanem elvonatkoztatott eszmék és magatartás-típusok mozgatják a cselekményt. Az a rendezői ötlet, hogy az 1936-os berlini olimpiára helyezi az egész operát, pontosan azért válik hitelessé és működőképessé, mert megmarad a karaktereknél és nem erőltet semmilyen konkrét, szájbarágós hivatkozást. A sportolók olimpiai-karikás melegítői lehetnek akár katonai uniformisok, a stilizált hatalmas dob megfelel egy vár rondellájának – de a szünet utáni Daphnéban az Olümposz magasának is alkalmas. A fehér melegítők a továbbiakban alkalmasak tunikának – mindössze a kék ötkarikát kell egy szintén kék kendővel helyettesíteni…

És mint modern, minimalista díszlet, csak annyiban különbözik az Otello rombuszától, hogy míg az semmilyen drámai folyamatnak nem biztosít megfelelő környezetet, ez tökéletesen kiszolgálja a zenét...

Itt kell megjegyeznem, hogy az NFZ honlapján az alkotók közül lemaradtak a látványért felelős emberek. Hadd soroljam fel őket én - mert megérdemlik: Rendező: Némedi Csaba, díszlet: Gilles Gubelmann, jelmez: Gianpiera Bühlmann.

És igen, a zene a másik, az igazi meglepetés. Alig hasonlít Richard Strauss, egyébként elég jellegzetes hangjához. A túlfűtött kromatika, a sűrű és gazdag harmonizálás a Béke napjában messze nem uralkodik annyira, más Strauss művekben. Ez az opera sokkal „modernebb”.

Persze, ez az „elvont” hangvétel sem idegen a szerzőtől, (gondoljunk például a Metamorfózisokra), de én először mégis Schönberg Mózes és Áronjára asszociálok. Elsősorban azért, mert ezt a monumentális vokalitást csak ott hallottam korábban.

Nem szeretném azt az érzést kelteni, hogy a mű és az előadás legfőbb erénye a puszta hangerő lenne, de az opera himnikus (természetesen C-dúr) béke-fináléja minden hasonló jelenetnél grandiózusabb, hatásosabb.

Amikor először hallhattunk a MűPában hangversenyeket, kezdett elterjedni az a szóbeszéd, hogy tényleg jó a hangversenyterem akusztikája, minden pianisszimó szépen érvényesül, de a fortisszimó „nem az igazi”, ezt a hatalmas légteret egyszerűen nem lehet elegendő hanggal megtölteni.
Azóta elég tapasztalatot gyűjthettem, és állítom, hogy a csúcs-együttesek azért boldogulnak a feladattal. A Nemzeti Filharmonikusok pedig most a szokásosnál is többet, sokkal többet nyújtottak.

Ezek azok a koncertek, amikor Kocsis Zoltán tényleg meg akar mutatni valami olyat, amiben igazán hisz, és amiről gondolja-tudja, hogy más úgyse képes mindezt megtenni. Ezek a legemlékezetesebb pillanatok a két együttes életében (és persze a miénkben) - már amennyiben szerencsénk volt ott lenni. Ilyen volt a például Debussy „Pelléas és Mélisande” 2007-ben, vagy Schönberg Mózes és Áronja 2010-ben.

A zenekar és Kocsis teljesítményére talán az „odaadó” lenne a legjobb kifejezés. A Kórus viszont elementáris volt. Most nem csatlakozott hozzájuk más együttes, a szcenírozás követelményeinek megfelelve kívülről énekeltek – szerepet játszottak – és rendkívüli tömörséggel szóltak.

A szóló-énekesek is nagyszerűek voltak mind, talán nem is kéne külön-külön felsorolnom. A kórusból előlépett szólistáktól kezdve, az egyre jobb karakter-tenor Horváth Istvánon, a hitelesen drabális katona Gábor Gézán keresztül, a nemes hangszínű hősbariton Michael Kupfer-Radecky-ig.

És persze, Christiane Kohl, aki valami ijesztően nagyot produkált, amikor a végén átcsicseregte, bearanyozta és túlénekelte az egész hatalmas együttest.

A katarzistól fáradtan, kissé összezuhanva de boldogan az volt az első gondolatunk, hogy most rögtön kellene hazaindulni.

Strauss eleve egyetlen estére tervezte ezt a két egyfelvonásost, szomszédosak az opusz-számok is. Mégis, nem csak műsoridőben tűnt önmagában elegendőnek A béke napja, hanem érzelmileg is. Nem tűnt úgy, mintha mindezt fokozni lehetne.

Szerencsére a Daphné nem is akar fokozni. Nagyon más hangvételű opera, ami ráadásul egy isteni történet külső szemlélőjeként köt le bennünket. Tanulságos, de személyesen nem érezzük úgy érintve magunkat, mint a szünet előtti egyfelvonásosban.

A második félidő eltávolított és megtisztított bennünket a valóságtól, mindenképpen megérte ott maradnunk. Pár éve (2011-ben) a Daphnét már hallottuk ugyanitt, de az tényleg koncertszerű előadás volt. Mint már említettem, két egyszerű idom a színpadon – és a világítás változása - már teljesen elég az illúzióhoz. De volt még egy másik, szintén nagyon fontosnak tűnő változás. A zenekar akkor a pódiumon, most viszont árokban foglalt helyet és ez látványban, de akusztikusan is segített megjeleníteni, kiemelni a színpadi történéseket.

Ami most mindvégig (miközben mindenféle istenek jöhetnek és mehetnek) Pasztircsák Polináról szólt. Örülök, hogy pályafutását közelről van módom követni. Ott voltam Szegeden, amikor a genfi verseny-győzelem után színpadon Mimiként debütált, majd láttam-hallottam amikor más szerepekben kitűnt – és most, amikor mennybe ment!

fotó:©Műpa, Posztós János