Tenortúltengés, avagy kis ország vagyunk

1999. december 10 - Szegedi Nemzeti Színház

Kicsi ország vagyunk, de terhelt, majmoljuk a külhonit. Van már itt minden, ami a Lajtától nyugatra megtalálható, persze úgy magyar módira - osztrák nevet viselő, ihatatlanul híg lötty licencsz-sör, utángyártott francia kozmetikum, Bécsi Szelet, persze borjú helyett pulykából, tizenéve változatlan alapokra épülő népautó.
Megjöttek a Tenorok is.
Carreras, Domingo, Pavarotti, nohát ők csak hárman vannak, egyébként is már öregek és mindenki ismeri őket. Uccu neki, emeljük számukat köbre, rugaszkodjunk neki a Guiness Rekordok Könyvének, s próbáljunk meg némi jó magyar Forintot lenyúlni a publikumtól.
A kilencből ugyan rögtön nyolc lett, fogyik a magyar hiába na.
Megszólalt a tűzoltózenekar (hivatalos nevén a Szegedi Szimfonikusok), s a dirigens, Oberfrank Péter végigzavarta a Ruszlán és Ludmilla nyitányt.

És jöttek a magas C elhivatott katonái. Akadt, akinek a teljesítményétől majdhogynem világgá szaladtam. Egy másikuktól hihetetlen sokáig tartott gikszert hallottam. Harmadikuknak, na ha nem is a hangja, de korpulenciája az egész estét betöltötte.
Népszerű operaáriák, a Nessun dorma és a La donna é mobile, aztán fokozódik a hangulat, Vágyom egy nő után és olasz dalok, majd az est művészi-szakmai csúcspontja, amikor nyolc tenor próbálja egymást túlüvölteni a Traviata Brindisijében. Hát igen, ez egyszeri, megismételhetetlen, kitörölhetetlen nyomokat hagyó pillanat volt. Sajnos, percekig tartott, és utána még ismételtek is.
De ne legyek csak szarkasztikus. Még mindig élmény a hetvenvalahány éves Ilosfalvy Róbert vocéja - levegő már alig, a frázisok széttördelve, de futólag mégis beköszönt Mediterránia. Molnár Andrást hallottam jobb formában, muzikalitása azonban most is tiszteletet parancsolt. És ott van Fekete Attila, annyira elegánsan, karcsúan, hogy el sem hisszük róla, nem egy mélyebb hangfaj reprezentánsa - a Levélária nem ad lehetőséget egy tenorhang megmérettetésére (ezért oly gyakori ráadásszám), nem tudom, hogy van-e a fiatal művésznek magassága, hogy a pálya kezdetén kell-e ennyire sötétíteni - de szeretném nyomon követni.
A zenekar is formába lendült. Oberfrank szuggesztivitása akkor manifesztálódott, amikor - az egyik tenor sikertelen kísérlete után, hogy a közönséget bevonja Barinkay belépőjének refrénjébe - az Orfeusz az alvilágban kánkánjánál egy félhátramozdulattal tapsra bírta a Nagyérdeműt.
A citált darabot egyébként, mint az est uomo universalejától, aki konferansz, szervező, producer, szellemi szülőatya és elég kövér, megtudtuk, bizonyos Offenbakkk írta.
Sic.
Az illető - amúgy egy falusi tahó és egy rossz ripacs Micsurin-produktumát idéző stílusában - tudósított arról, hogy a dirigens most épp törölközik, azért nincs a színen.
"Engedjék meg" kötőszava miatt van ismét belvízveszély Magyarországon.
Humorát a Mark Twainéhez és Joseph Haydnéhoz sem tudnám hasonlítani. Egy-egy szomorú ária közben intellektuális feladványokat intézett a publikumhoz, mint például
"tudják-e, mikor lesz a póknak telefonja? Ha bemegy a sarokba és telefonja."
Az Esemény megismételtetik majd a Zeneakadémián a tavasszal.
Borítékolhatnám: nagy siker lesz. S légy büszke magyar, mi is gyarmatosítunk: úgy tűnik, a produkciót sikerül elsütni a románoknak.

Félsiker. Ezt a műsort sokkal, de sokkal távolabbra kéne exportálni!