Szuperlatívusz - Debreceni János-passió Rillinggel

2005. február 4. - Debrecen, Bartók-terem
J.S. BACH: János-passió
Zádori Mária, Schöck Atala, Thomas Cooley, David Pilchmaier, Klemens Sander
Debreceni Kodály Kórus
Budapesti Vonósok
Debreceni Filharmonikus Zenekar fúvósai
Vez.: Helmuth Rilling

Az, hogy Helmuth Rilling Magyarországra látogat, önmagában esemény. Igaz, keletkeznek itthon időről időre szép és jó előadások, ritkaságok is elő-előkerülnek, ám az az ihletettség, mellyel a zenéhez, különösen Bachhoz viszonyul - talán nem túlzás - igen ritka. Ráadásul olyan \"stábbal\" sikerült \"színre vinni\" a János-passiót, mely szinte lemezfelvételért kiált (ha nem lenne már épp elég felvétel a műből). A hangversenyről ugyanis tényleg szinte csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni.

A leg-ek közt elsőként említendő Thomas Cooley, amerikai tenor, aki operaszínpadokon elsősorban lírai tenorként ismert, de oratóriumok avatott előadója is. Az evangélista szerepében lenyűgözően magabiztos, lezser eleganciával énekel, stílusa az angol énekes iskola hagyományaira vezethető vissza. Hangja kristálytiszta, csengő, már-már szopránszerű magasságokkal, ám színe egyik lágéban sem változik, s e kiegyensúlyozottság párosul a biztos anyagismerettel, melyhez azért érzékenység is társul.

Zádori Mária éteri szopránja már rég nem ismeretlen a hazai közönség előtt, mint ahogy Schöck Atala zengő, érett altja (mezzoszopránja) sem. Az előadást ékesen jellemzi, hogy kevéske énekelnivalójukon kívül is minden pillanatban együtt éltek a történésekkel, sőt, a záró korált (Ach Herr, lass dein lieb Engelein…) felszabadultan együtt énekelték a kórussal.

A két német vendégénekes, David Pilchmaier és Klemens Sander osztoztak a basszus szerepeken - ám egyiküknek sem ez a fachja. David Pilchmaier még igen fiatal, pontosan meg sem tudnám határozni, hogy inkább bariton, vagy már a tenor felé tendál, hiszen Jézus szerepében magasságokkal nem kell küzdenie, a mélységek viszont \"beragadtak\", pedig a kis C még egy baritonnak sem okozna nagy gondot. Küzd, akar, s egyébként szépen - bár sötétítve - szól, mégsem az ő igazi szerepe ez. Klemens Sander ízig-vérig bariton, neki Pilátus és Péter jutott, telten, őszintén énekel, de a mélyebb fekvés nála sem volt \"az igazi\".

Házigazdaként a Debreceni Kodály Kórus - talán már sokadszorra - tökéletesen véghez vitte azt, amit csak várni lehet. A korábbiakat, de főként ezt az előadást tekintve is elmondható: oratóriumkórusként a legnagyobbak közt kell velük számolni. Nem okoz gondot sem fúga, sem telt hangzást igénylő korál, ha kell őrjöngő tömeg, fúriákkal, máskor magasztosan dicsőítik Istent. Minden pontosan a helyén van, könnyedén megvalósítják a karmester kívánságait.

A zenei alapot a Budapesti Vonósok szolgáltatták, kiegészülve a Debreceni Filharmonikus Zenekar fúvósaival, valamint Szászvárosi Sándorral (viola da gamba) és Szabó Katalinnal (orgona). Érzékenységben, pontosságban náluk sem volt hiány (egyedül a recitativók continuójában derült ki, hogy a cselló és a nagybőgő némiképp eltérően hangolt).

Rilling professzor, a Stuttgarti Nemzetközi Bach Akadémia alapítója korát meghazudtolva végig energikusan, de végig alázattal, szándékát mindenhol érvényesítve, ám teret engedve az egyéni művészi megvalósításoknak vezényelte a János-passiót - talán meg sem kell említeni: kotta nélkül. Olyan belső húrokat pengetett meg, melyek még sokáig rezegnek.