Polgárpukkasztás felsőfokon - Britten-bemutató Szegeden

Britten: Szentivánéji álom
Szeged, Nemzeti Színház, 2001. február 9.

Zwei Seelen wohnen, ah, in meiner Brust.
Ugye, a fenti mondat ideális bevezető egy angol zeneszerző magyar nyelven játszott operájának kritikájához?

A recenzens nehéz helyzetben van. Adott egy premier, az első felvonás után langyos tapssal és tömegével távozó nézőkel, a második végén kezdődő lelkesedéssel, s aztán kirobbanó sikerrel.

Adott, kétségkívül, egy nagyon-nagyon míves, érdekes produkció, cizellált előadás. Zsótér Sándor néhány korábbi prózai rendezése tudomásom szerint siker volt, annyira, hogy esetenként szinte közelharcot kellett a jegyekért vívni. Operát először állított színpadra. Felmegy a függöny, s telefonfülkéket, nagy döglött szamarat, buszmegállót, neoncsöveket látunk. Meg egy italautomatát. Időnként a morbid, a perverz határán egyensúlyoz az előadás, alsógatyában az urak, vibrátorozzák a szamarat a hölgyek, aztán minden olyan lesz, mint egy klasszikus farce lehetett párszáz éve, a közönség, egy órája még döbbent csöndben ülve, most hangosan fetreng a röhögéstől, igaz, Britten zenéje is szimpatikusabb a kezdeti döcögést követően.

Nagyon jó a szereposztás. Hála Brittennek - egyetlen, a klasszikus értelemben vett főszereplő sincsen, nem léteznek nagy áriák, igazán exponált szcénák.

Egy operakritika elejére ki más kívánkozna, mint egy prózai színész - ha úgy hívják őt, hogy Herceg Zsolt. Ez a Puck egy roggyant piás, egy Alzheimer-kóros totyakos öregúr, ha MR-vizsgálata lenne, biztos, hogy a T2 súlyozott scaneken sok-sok apró kóros jelfokozódást látna egy szakképzett röntgenes, ahogy időnként dülöngélt, talán már agytörzsi elváltozások is felléphettek. És mégsem. Ez a figura végülis egy Prosperóvá tud nemesedni, neglizsés megjelenése után a fináléra öltönyös úriemberré nemesedve, mutatván, ő a döntéshozó.

Úgy lenne a tisztességes, ha végig méltatni tudnám a szólistákat, Titániától (Trubin Beáta) Mustármagig (Katona Mária). Mivel erre nincsen lehetőség, két nevet engedtessék meg kiemelni: Andrejcsik Istvánról (Zuboly) mindig tudtuk, hogy nagyszerű komédiás, remek színész, s ebben a szerepben a voce meglehetősen barátságtalan színe cseppet sem zavart. Angol kritikus egészen biztos, hogy a \"he stole the show\" kifejezést alkalmazná - tizenvalahány társával együtt a függöny előtt megjelenve is tud olyat produkálni, amire a (második) legnagyobb tapsvihart kapta. Az elsőt Szolnoki Apollónia, Oberon megszemélyesítőjeként. A művésznő a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola diákja Budapesten, jövőre diplomázik. A szegedi fellépés volt első igazi főszerepe. Nagyon-nagyon szeretném ezt a gyönyörű színű altot úgy három év elteltével Delilaként, s később majd mint Eboli, mint Azucena hallani.

Oberfrank Péter dirigált. A Színház zenekara - egy-két rézfúvósgikszertől eltekintve - jó teljesítményt nyújtott, a zeneigazgató immáron második évadjában bizonyítja, hogy személyében a Vaszy, a Pál Tamás által létrehozott magas szakmai színvonal folytatása biztosnak látszik.

A bevezetőben jelzett kételyeimet azonban nem tudom feledni: el tudja-e bírni Szeged lakossága e (majdhogynem) kortárs operát rendhagyó rendezésével? Az évad következő premierje Verdi Falstaffja lesz -zseniális opus - de ez sem egy klasszikus közönségdarab. A \"sikerszám\" Lammermoori Lucia már lefutott. Egészen biztos vagyok abban, hogy a Szentivánéji álom szegedi előadása (persze eredeti nyelven, vagy németül) a Wiener Kammeroperben, vagy épp Hamburg kísérleti színházában hónapokon keresztül telt házzal menne. Porlódon? Hát, majd meglátjuk. E sorok írója lehetőség szerint megnézi a darabot még néhányszor, s olvasóit is erre biztatja.

P. S.: Jut eszembe: a II. felvonásban köröző kerékpárok közül a \"csapágyasat\" talán lenne pénz megjavítani a Város által a Színháznak adott (többszöri) tőkeinjekcióból. Vagy a nyikorgás is a rendezői koncepció része?