José Cura a Szegedi Szabadtérin
Sikerült Szegedre szervezni napjaink egyik legjelentősebb tenoristáját, José Curát, akinek előjegyzési naptára évekre foglalt, akit a Három Tenor, Carreras, Domingo, Pavarotti öröksége egyik letéteményesének tartanak. Az argentin világsztár népszerű olasz operákból, Verdi, Giordano, Mascagni, Puccini kedvelt opusaiból énekelt.
José Cura szegedi fellépésének egy tizenkét koncertből álló sorozat utolsó estéjeként, erősen hakniíze volt. Egy-két kivételtől (Verdi: A kalóz) eltekintve a műsor zömét "lerágott csont" operarészletek tették ki.
A Trubadúrból Manrico szerenádja volt az első vokális részlet Cura sötét tenorján, melyet további Verdi-dallamok követtek. Az Il Corsaro áriája és strettája fényes, erős vocét mutatott, a Don Carlosból az első Carlos-Erzsébet duettben a tenorista finomabb megoldásait is megismerhettük. A Pillangókisasszony szerelmi kettőse frenetikus erejűnek bizonyult, s természetesen hallhattuk, hagyományosan ráadásként, a Nessun dormát.
Cura természetellenesen sötétített hangon énekelte az első számot, Manrico szerenádját, a Kalóz áriájában és strettájában viszont sztentori hangon üvöltött. Amikor finomabb megoldásokat kívánt alkalmazni (Don Carlos), kiderült, a hang mezzoforte tartományban már "hátra esik", mattá, szürkévé válik. A Butterfly szerelmi kettősében az volt az ember érzése, hogy partnernője muzikalitása, elánja ragadja magával. Szomorú, hogy á la Pavarotti, megkaptuk az unalomig koptatott Nessun dormát is, ráadásul transzponálva.
Cura vendégeként két szopránt hallhattunk. Simona Baldolinié drámai, "vivő" matéria, a Szegedről "elszármazott" Frankó Tünde pedig törékenységével, líraiságával, muzikalitásával magával ragadta a publikumot, a Curáéhoz hasonló tapsvihart aratva.
Cura egyik partnere Simona Baldolini: egy nagy volumenű, de kellemetlenül lebegő, a magas tartományban forszírozottan éneklő szopránt ismertünk meg, míg Frankó Tünde muzikalitása sem tudta feledtetni hangjának nem igazán egyéni színét.
A Szegedi Szimfonikus Zenekart elánnal, Verdi műveiben pattogó ritmikával dirigálta Ács János. Cura is bemutatta karmesteri erényeit, elegáns ütéstechnikáját.
Ács János adekvátan kísért a Szegedi Szimfonikusok élén. Valószínűleg az ő betanításának köszönhető, hogy az orkeszter nagyobb gikszerek nélkül Curát is követni tudta, amikor az a pulpitusra lépett.
Cura személyében egy közvetlen egyéniséget ismerhettünk meg, aki "joestet" üdvözölte a publikumot, laza "szerelésben", időnként sétálva-leülve-ugrálva viselkedett a színpadon, megkérte a dirigenst, az ismét fenyegető eső miatt jelentse be, rövid lesz a szünet, s az utolsó ráadás után kedves "go home"-mal ösztökélte az embereket távozásra.
Cura számára ezen az estén nem volt elég az éneklés és a dirigensi pálca, macsóként is megmutatta magát. Színpadi viselkedése nemhogy egy show-ba, leginkább cirkuszi porondra illenék, tornatanári elemeivel. Az utolsó ráadásszám után nyers "go home"-al zavarta el a nagyérdeműt.
Röviden szólni kell az egész nap szakadó eső miatti speciális technikai körülményekről. A publikum nyomon követhette a hangosítás beállítását, amely persze nem lett, nem lehetett tökéletes, de a technikusok jóvoltából mégis meg lehetett tartani az estét.
Az egész napos eső miatt közel egy óra csúszással kezdődött az előadás. A birka módjára várakozó publikum "végigélvezhette" a Parasztbecsület egy részletét szólamonként, a hangosítás beállítása közben. A Játékok vezetői közül senki nem vette magának azt a fáradtságot, hogy legalább két mondatban szíves türelmüket kérje.
Összességében egy sikeres produkciót láthatott a publikum, valódi világsztár lépett fel Szegeden, tovább öregbítve a Szabadtéri hírnevét.
Nyilvánvalóan van igény a hasonló szabadtéri showműsorra, hiszen a legdrágább, 15 ezer Forintos jegyek mind elkeltek (noha az olcsóbb szektorokat erősen "vattázni" kellett). Az estének azonban nem sok köze volt az operához, nem helyettesítheti az itteni legendás Aida, Carmen, Don Carlos, Végzet hatalma produkciókat.
