Hunyadi László Szegeden

1999. november 9. - Szegedi Nemzeti Színház
ERKEL: Hunyadi László

Ha frissiben kinevezett főzeneigazgató lennék, valószínűleg ez az Erkel-opera jutna legkésőbb eszembe bemutatkozási darabként.
A legendás Vaszy Viktor ugyan ezzel a művel indította második szegedi korszakát 42 esztendeje, de azóta sem hangzottak el Erkel melódiái a kőszínházban, bár a Szabadtérin gyakran felcsendültek.
Oberfrank Péter azonban nem babonás, s nem is konvencionális - lehet, hogy egy Traviata, egy Pillangókisasszony a papírforma szerint nagyobb közönségsikert ígért volna, ám kockáztatott - és tulajdonképpen nyert.

Tóth János rendezése tradicionális, szinte észrevehetetlen, legfőbb előnye, hogy nem dolgozik a zene ellen, nem kényszeríti felesleges akrobatamutatványokra az énekeseket, a kórust. Nagy segítségére van a Székely László tervezte díszlet a maga két szintjével, lehetőséget adva gyors színváltásokra, egyértelműsítve a "kinn" és "benn" fogalmát (például V. László zsoldosainak bejöttekor). Schaffer Judit jelmezei jól idomulnak rendező és tervező kollégái elképzeléséhez.

Vendégművészek mellett bemutatkozhatott a társulat néhány új tagja. Dér Krisztina (Hunyadi Mátyás) technikailag képzett, nem túl behízelgő szopránja a szokottnál többet énekelt - Oberfrank több "húzást" visszaállított - Nagyági Mariann Gara Máriája szintén elsősorban a korrekt vokális produkcióval, semmint a hang szépségével hat.
A "régiek" közül Németh József (Gara) még mindig sokat felcsillant aranykorszakából: a hang a magasabb lágéban megkopott, de volumene zömmel megmaradt, s Németh kissé darabos éneklési stílusa illik a figurához.
Korrekt Cilley volt Kelemen Zoltán. Győrfi István (V. László) teljesítményére nincs mentség. Nem lehet az a krónikus, a szegedi társulatot is sújtó tenorhiány, nélkülözhetővé tenné az énekes - vagy inkább írjam úgy, hogy "énekes"? - elfogadható hangszínéz, adekvát színészi teljesítményét. Amit Győrfi ezen az estén produkált, nagy vonalakban azt énekelve, amit a szólam előír, egy tehetséges dilettáns kocsmai nótázásához sem lenne elegendő.
Bazsinka Zsuzsa (Szilágyi Erzsébet) a másik véglet. Abszolút profi, tökéletes muzikalitással, intelligenciával. Hogy hangszínét szereti-e az operabarát, avagy sem, egyéni ízlés dolga - számomra kifejezetten antipatikus - s jól hallható levegővétele zavaró. Ám "stage presence"-e van, koloratúrái maguk a perfekció.
Daróczi Tamás az egyetlen, aki mindkét szereposztásban elvállalta szólamát, Hunyadi Lászlót. A hang, egy évtizede az egyik legelbűvölőbb spinto tenor a magyar operaszínpadon, súlyosabbá vált, ha úgy tetszik, hősiesebbé, másképp fogalmazva vaskosabbá, vastagabbá. A magasságok időnként préseltek, s ritkán hallhattunk tőle bármit is mezzoforte alatti dinamikával - az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a művész másnapra belázasodott, talán már ennek előszelét lehetett érezni.
Daróczi egyébként megjelenésében egy a címszereppel, kiválóan játszik - együtt táncolt a balettosokkal a Palotásban.
Apropó, balett - az első felvonásban Hacsaturján szelleme tűnt fel, amikor néhány táncos valami szamurájkardfélével próbálta megszurkálni egymást.

Végére a slusszpoén.
Szeged operaéletét a II. világháború utáni korszakban tulajdonképpen két dirigens határozta meg: Vaszy Viktor, akinek volt ereje a társulatot 1945-ben újjáépíteni, majd megszüntetése után 1957-ben feltámasztani, s Pál Tamás, aki egy páréves interregnumtól eltekintve közel negyedszázadig irányította az operát (Oberfrank Géza rövid tevékenysége legalábbis ellentmondásos).
Oberfrank Péter fiatal ember, viszonylag kis dirigált repertoárral. Sokakban felmerült a félelem: évtizedekig uralhatja a város operaéletét, mi lesz, ha nem váltja be a hozzá fűzött reményeket?
Nagyon ritkán hallottam úgy szólni zenekart a Szegedi Nemzeti Színház operaelőadásán, mint most Oberfrank irányításával - összefogottan, ritmikus lüktetéssel, precízen, lendületesen, számos szép szólóval.
Rendezők, énekesek jönnek-mennek - a főzeneigazgató rendszerint marad. Számomra e Hunyadi legnagyobb öröme az volt, hogy tartósan bízhatunk a szegedi operajátszás legendás hírének fennmaradásában.