Bellini a Szegedi Operabarátoknál
2016. május 10.
Szeged, Korzó Zeneház, május 10.
Néhai atyai barátom, hatalmas lemezgyűjtemény birtokosa, szokta volt mondani: teljesen mindegy, hogy egy háromlemezes (még az LP-k korát éltük) Bellini- vagy Donizetti-opera lemezoldalait milyen sorrendben teszi fel az ember.
Persze ezt egyféle bonmotnak szánta – de tény, Bellini zenés műveinek gyönyörűen áradó melódiáiban érezni lehet valami ismétlődést.
A Szegedi Operabarátok Egyesülete bő egyórás műsor keretében mutatta be Bellini I Capuleti e i Montecchi című operáját – vagy, ahogyan nálunk általában ismerik és játsszák, a Rómeó és Júliát (érdekes, hogy a MÁO hamarosan, koncertszerűen előadásra kerülő produkciója mint „Capuletek és Montague-k” említi, „olasz nyelven, magyar felirattal”).
Ez az este több tanulsággal szolgált, különösen, mert élénk polémia zajlik mostanában a Momus egyes fórumain a magyar énekesek – sokszor inszufficiensnek tűnő – képzéséről.
Elsőként a fiatal tenorista, Bocskai István énekelte el Tebaldo áriáját, szép hangon, muzikálisan. Másnap a Nagyszínházban, Ruizként is sejtetni engedte, hogy a későbbiekben kellemes lírai tenor válhat belőle.
Csavar, hogy a Bellini-opuszban Tebaldo a címszereplő hölgy vőlegénye – Bocskai viszont a való életben Júlia férje, azazhogy a szopránszerepet éneklő Kovács Éváé. Kovács nevét, legjobb tudomásom szerint, szűk tíz éve én írtam le először a Momus-n. Azóta több előadásáról beszámoltunk, ezekhez nincs mit hozzátennem.
Először hallottam viszont Ádám Zsuzsa (Rómeó) mezzóját, a darab mostani előadásának ötlete az ő agyából pattant ki – nadrágszerepekről írt disszertációt.
Úgy érzem, pár év múlva Amneris, Azucena lehet – a voceban ott a lehetőség, s temperamentum is társul hozzá.
Mindhárom művésznek Andrejcsik István a tanára – s itt az újabb tanulság. Andrejcsik, aki sosem hangszépségével, hanem kivételes muzikalitásával, remek játékával hódított a színpadon, még most is, a hatvanat felülről súrolva nagyobb szerepekben is, láthatóan-hallhatóan remek pedagógus – növendékei sorra nyerik el a különböző énekversenyek jelentős díjait, hadd utaljak most a legutóbbi Simándy-verseny díjnyertesére, Hanczár Györgyre.
S akkor még valami. Ez a „szeánsz” az Operabarátok elnökének, Gyémánt Csillának a műről sokat eláruló, szokás szerint alapos felkészültséget bizonyító közreműködésével-konferálásával lehetett teljes.
És Pál Tamással, aki nem csak a zongorakíséretet látta el, de szondázta is az énekeseket – a darabról, énektechnikájukról, tanulási szokásaikról.
Szeged lakossága Budapestének mintegy tíz százaléka. Ám kulturális pezsgése, műsorkínálata – legyen szó akár klasszikus zenéről, akár sportról, vagy épp, mint most, borfesztiválról – messze több, mint a fővárosi lehetőségek tizede.
fotó:© Kocsis Judit