Ariadné Naxos Szigetén - és Szegeden

2001. okt. 4. - Szeged, Nemzeti Színház

"Öszvér" megoldás a Szegedi Nemzeti Színház legújabb operapremierje: egyetlen helyi előadás után tizenkét este erejéig exportálják Hollandiába, és majd csak később csendül fel magyarul is. Utrecht, Hága és Eindhoven mellett kisebb, operajátszásra nem igazán alkalmas házakban is szerepel majd a társulat, így igazságtalan volna kritizálni a minimálrendezést (a holland Jan Bouws munkája). Az ő honfitársai a díszlet- és jelmeztervezők, valamint a koreográfus is.

Láttam az Ariadnét jópár éve Bázelben, Bécsben, (Gruberova szenzációs Zerbinettájával), legutóbb pedig Salzburgban (ld. a Café Momus kritikáját). A szegedi előadás nyilvánvalóan nem tudta a fentiek színvonalát nyújtani, ám zeneileg cseppet sem volt érdektelen.

Sőt. A Színház és a Szabadtéri zenekarát talán még sosem hallottam ilyen magas színvonalon, ennyire nívósan, differenciáltan, sok-sok színnel játszani. Lukas Beikircher volt a dirigens - borítékolom, hogy úgy húsz év múlva egy nagyobb német színház GMD-jeként (Generalmusikdirektoraként) jegyezhetjük majd a nevét a most nagykabátban is legfeljebb huszonéves scrácnak.

Kellemes meglepetés volt Fonyó Barbara Zerbinettája. A hölgyet néhány éve Gildaként ismertem meg, a hang azóta sokat fejlődött, érezhetően nagyobbá vált volumene, a sztratoszférikus magasságokat is bírja. Egyedül azt nem tudtam egész este eldönteni, vajh\' milyen nyelven is énekel.

Farkasréti Mária mint Ariadné/Primadonna hosszabb idő után tért vissza a színpadra. Muzikalitása, szenzitivitása tovább mélyült, de aggodalomra adhat okot - ha nem pillanatnyi indiszpozícióról volt szó - a hang lebegése, helyenkénti "szőrössége".

Caroline Masur Komponistája telitalálat, a voce csak igazán nagy terhelés alatt válik egy-egy pillanatra fragilissé. Pawel Wunder, nomen est omen, igazi csoda - megjelenésében is, valódi micsurini alkat, mintha Vlagyimir Iljicset párosítottak volna egy pigmeussal, ám a hang ha kell sztentorian, de finomságokra is képesen szól.

És nagyon jó Andrejcsik István. A Zenetanár szólamát énekli - adekvátabb kifejezés az "alakítja" szó - az övé az egyetlen érthető, anyanyelvi szintű éneklés. Hiába a kecskeszakáll, nem mekeg. Énekel, játszik, ott van a színen.

Jó ez az Ariadné-előadás. Azt nem tudom, hogy a szegedi publikum - akik a Falstaffra se nagyon tódultak - majd hogyan fogadja a magyar szériát. A premieren mérsékelt taps hangzott fel.

Ez a produkció bárhol a világon többett kapott volna.