A Varázsfuvola Pécsett
A Varázsfuvola Pécsett
2005. március 18.
Pécsi Nemzeti Színház
MOZART: A Varázsfuvola
Régi vágyam teljesült ezen a szép kora tavaszi estén: végigélvezhettem egy előadást a felújított Pécsi Nemzeti Színházban. Ennek megfelelően jókedvűen és felettébb kíváncsian indultam el szállásomról a belváros felé.
A színház épülete előtt hatalmas gyereksereg fogadott, javarészt ünneplőbe öltözött általános iskolások. Na - gondoltam magamban -, itt nem is én leszek a fő kritikus, hanem a srácok. Ha az ő figyelmüket sikerül lekötni, akkor az előadás sikeres produkció.
Mint mindannyian tudjuk, ez a Mozart-opera, pontosabban inkább a szövegkönyve elég sok vitát kavart az elmúlt években. Az Éj királynőjének jellemtörése, a szabadkőműves motívumként is felfogható próbatételek, a többféle mesevilágot ötvöző motívumok elgondolkodtatják az embert. Mielőtt azonban csupa átvitt és mélyenszántó gondolat jutna eszünkbe, vegyük szemügyre az opera keletkezési körülményeit.
Schikaneder akkoriban egy külvárosi bécsi színház vezetője volt. Ez a színház pedig a csőd szélén állt. Mit tesz ilyenkor egy - mai
szóhasználattal élve - menedzser típusú, tapasztalt igazgató? Körülnéz a \"piacon\", hogy mi az a műfaj, ami legbiztosabban sikert hoz a konyhára. Nos, a mi emberünk hamar rá is jött, hogy varázsoperát kell írni. Olyat, amiben a hős varázslatok segítségével menti meg kedvesét a gonosz hatalmától. Adva van tehát egy jó alapsztori, még kell bele egy-két egyedi fordulat, ami különlegessé teszi, és persze egy jó zeneszerző. S mivel Mozart, nem éppen rózsás anyagi helyzetét tekintve kapva kapott a felkérésen, minden adva volt a sikerhez.
Schikaneder receptje bejött: az opera külföldön is játszott, népszerű alkotássá vált.
Így végiggondolva a fentieket, egy szempontból mindenképpen autentikusnak érzem az előadást. Valószínűleg Árvai György egyszerű
díszletezésében is szerepet játszottak a szűkös anyagiak, ezzel is Schikaneder színházának hangulatát idézve. Egy forgatható színpad,
mely a két ellentétes világot két egyszerű, geometriai formákból felépülő díszlettel jelképszerűen ábrázolja.
Ebbe a kortárs ihletésű képbe kerülnek bele a szereplők. Némelyikük Mozart korának ruházatában, jelezve ezzel, hogy ők a hús-vér emberek,
némelyikük pedig kicsit a kelet világát idéző mesebeli kosztümben, hogy ebből is lássék: ők nem e világot képviselik.
Jó ötlet volt Szűcs Edittől.
A rendező, Keszég László munkájában bizony akadtak következetlenségek, de érzésem szerint a szerepek karakterének kialakításában sokat tudott segíteni a színészeknek. Pedig az alkati adottságoknál fogva bizony nem volt könnyű dolga.
Kezdjük mindjárt a darab legnehezebb szerepével, az Éj királynőjével. Proszt Evelin fiatal, törékeny testalkatú, finom jelenség,
hihetetlen magasságokkal és gyönyörű hanggal megáldva. Ehhez a szerephez azonban hiányzik még egy pár év súlya, de ha ez meglesz, a figura tökéletes megtestesítőjévé válhat.
A Paminát éneklő Nagyági Marianna ennél jóval nehézkesebb, drámaibb alkat. Sűrű vibrátóval átszőtt tömör hangon énekel. A gyöngyöző mozarti futamok hagytak némi kívánnivalót maguk után, de érzelemdús, kifejező hangszíneivel feledtette velünk ezeket az apróságokat.
Igazi rendezőt próbáló feladat lehetett a kislányos Evelin \"anyává\" változását és a komolyabb alkatú Marianna \"kislányosodását\" segítő instrukciókat adni.
Míg az előbbi feladatot úgy-ahogy megoldottnak éreztem, Tamino figurája már nem győzött meg ennyire. Alessandro Codeluppi számára
nem volt túl előnyös, hogy magyarul énekelték az operát. Olasz anyanyelvéből adódóan az összes \"a\" helyett \"á\"-t énekelt. Ez még önmagában nem is lett volna baj. De ehhez jött még fura, lassú, piperkőc mozgása, nazális felső hangjai, s mindezek együttes hatásaként az ifjú, elszánt herceg helyett egy középkorú, joviális őrgróf figurája rajzolódott ki előttünk.
Papageno alakja viszont telitalálat volt. Bátki Fazekas Zoltán mind énektechnikailag, mind pedig színpadi játékban azt hozta, amit kell. Az ő kis Papagenájával, Lesznyák Katalinnal együtt úgy jók, ahogy vannak.
A Sarastrót alakító Szécsi Máté ugyan küzdött egy kicsit a levegőkkel, és a mélységei sem voltak olyan átütőek, de szép hang, és nagyon jól passzol saját karakteréhez a szerep.
A Monostatost játszó Győrfi István mindent megtett, hogy kis termete ellenére hatásosan alakítsa szerepét, alig hallható hangja
azonban teljesen aláásta ezt a próbálkozást.
A három Dáma amazonokat idéző alakja viszont szinte kifogástalan volt. Váradi Marianna, Jónás Krisztina és Bukszár Márta
legfeljebb egy-két intonációs bizonytalansággal csorbította a nézők jó érzéseit.
A végére hagytam azt, ami sajnos beárnyékolta az egész előadást. A zenekarról gyakorlatilag nem tudok jót írni. Azon kívül, hogy
hamisak és minden egyes tagjuk külön életet él, a tempótartással is gondok vannak. Somos Csaba karmester pedig láthatóan küzd. Egyrészt azért, hogy összhangot teremtsen a zenekaron belül, másrészt azért, hogy összhangot teremtsen az énekesek és a zenekar között, harmadrész azért, hogy mindemellett jusson ideje Mozartra is.
Ennek ellenére azonban az igazi varázslat mégiscsak megtörtént. A nézőteret betöltő gyereksereg cukorkás zacskók csörgetése és telefonálás nélkül, csendben végighallgatta az előadást.