A bájital, azaz a Nagy Pepsi Érzés

2000. szeptember 7. - Gödöllő, Petőfi Sándor Művelődési Központ
Donizetti: Szerelmi bájital
Adina: Herczenik Anna fh.
Nemorino: Ocsovai János
Belcore: Sólyom-Nagy Máté fh.
Dulcamara: Rezsnyák Róbert fh.
Gianetta: Vojtkó Ágnes fh.
Ars Classica Kamarakórus
Karigazgató: Mechler Anna, Horváth Gábor
Ars Classica Kamarazenekar
Koncertmester: Tóta Hajnalka
Vezényelt: Rácz Márton
Rendezte: Kozma Péter fh.

Olyan ez, mint a magyar futball. Amíg az utánpótlásban játszik valaki, addig a csillagokat is lefocizza az égről. Nem ismer fáradtságot, ha kell, tízszer kilencven percet is végigfut, eltalálja a labdát, figyel a társakra, ha kell saját ötletei vannak, és valahogy az az ember érzése, hogy még hisz az egészben. Aztán megveszi egy jobb csapat... A többi közismert.
Gödöllő nincs a világ végén, mondom magamnak. Alig harminc kilométer Pesttől. Este szinte egy óra alatt oda lehet érni. Hiába, száguldó korunkban hihetetlen a tempó.
A szerelmi bájital nem remekmű. Ezt eddig is sejtettem, de most már biztosan tudom. Ugyanis remek előadásban a fércmű is mutatós. Rossz előadásban a remekműből is marad valami. De a gödöllői előadás a maga dilettáns bájával egyértelművé tette a kompozíciós hiányosságokat. Hogy az elején kezdjem, érdektelen, unalmas, tessék-lássék nyitány. A nyitány eredeti célja, hogy a zenészek összeszokjanak, istenneadja hangoljanak. Gondolom ennek megfelelt, bár hangolást nem hallottam. Talán nem ártott volna. Ezzel aztán remélhetőleg be is fejezem az előadás zenei kritikáját. Ugyanis itt nem erről szólt az este. Hanem miről?
Végy nagyon kevés pénzt, egy marék lelkes embert, találj hozzá helyszínt és tégy úgy, mint aki operát játszik. Néhány - többnyire - főiskola hallgató az Ars Classica Kamarakórussal és Kamarazenekarral karöltve, a fiatal Rácz Márton dirigensi pálcája alatt, az ugyancsak főiskolás Kozma Péter rendezésében vett egy nagy levegőt, nekifutott és előadta Donizetti operáját a Gödöllői Művelődési Központban. Minden tiszteletem az övék. Nem az előadás mellbevágó kiváló minősége vagy a szólisták egyéni produkciói folytán - bár ez utóbbira éppenséggel akadt példa -, hanem a merni akarás, a megmutatjuk, hogy így is lehet, az ötletgazdagság, az akadályt nem ismerő fiatal lelkesedés végett.
Ha a Magyar Királyi Operaházban egy tájékozatlanabb rendező azt kéri az énekestől, hogy séta közben - még merészebb esetben -, nem a karmesterre meredve énekeljen, bizton számíthat egy kisebbfajta sztrájkra, esetleg igazgatói dorgálásra. Az énekes elmagyarázza, hogy ez fizikailag, fiziológiailag, genetikailag - a kívánt rész IQ szinttől függően választható - lehetetlen. Ezzel szemben ezek a fiatalok sétálva, háttal állva, háton fekve, le-föl mozgó deszkán, minden zenei károsodás nélkül - értsd: belépési pontatlanságok, intonációs gondok, sleppelés, stb. - abszolválták a feladatot. Komolyan mondom: döbbenetes volt nézni. Hogy a hangok még csiszolatlanok? De kérem, ezek még főiskolások. Hogy a modernizáló rendezés nem túl nagy kaliberű? Igaz, igaz. De azon belül többnyire működik. Az uniformizált üdítős, gyógyszeres, bájitalos, pezsgős doboz, és a Tele-shoppingos Dulcamara kimondottan jó ötlet.
A végeredmény:
Láttunk egy tucat tehetséges embert, akik még lefocizzák a csillagokat az égről, akik bírják szuflával, akik még hisznek abban, amit csinálnak és nem veszik be, hogy csak a begyöpösödött - rossz - színházi hagyomány szerint lehet operát csinálni.
Aggódom értük. Már nem sok idejük van a főiskolán. De addig is mondom: Gödöllő nincs a világ végén.