Uraufführung-fíling (A Don Giovanni Prágában)

2008. augusztus 9.
Prága
Stavovske Divadlo

Opera Mozart
MOZART: Don Giovanni

Különös érzés fog el, akárhányszor látom Mozart Don Giovanniját az ősbemutató épületében. Milyen lehetett az az este, szűk 221 esztendeje?
Mennyit változott azóta a világ! A darabnak csak itt, a Rendi Színházban többféle rendezését láthattam - David Radok legendás produkcióját, mellyel a ház 1991. december 1-jén újjászületett, aztán, a változásokat tükröző modern rendezést, a szponzor luxuskocsijaiban begördülő énekesekkel, majd egy régi, legendás, de mára avíttá vált előadás újjáélesztését, aztán Nekvasil merészebb produkcióját.

Most - immáron az Opera Mozart nyári előadásai keretében harmadik esztendeje - vissza a gyökerekhez. Korabeli leírások, rajzok, festmények alapján az ősbemutatót kísérelte meg ismét színpadra vinni Lubor Cukr rendezése. Hogy mennyire autentikusan, nem tudhatom, és mivel nem hiszek a reinkarnációban (előző életemben sem hittem benne), nem érdeklődtem utána.
Afféle tradicionális, kosztümös előadás ez, természetesen a prágai verzió szól (a \"Dalla sua pace\" nélkül, de a záróhatossal).

Az énekesi gárda vegyes benyomást tett. A címszerepben Martin Bárta hatalmas volumenű hang, már-már Scarpia, Wotan, ám hihetetlenül tud játszani a hangerővel, a negyedik X-et épp átlépő művész szoknyavadász, zsigeri kant formál.
Megjelenésében hiteles Jitka Svobodová Elvirája is, kiöregedett egykori szépasszony. Sajnos, egy operában általában énekelni is kell, Svobodová ezt rikácsolással helyettesítette.
Dana Koklesová eddig zömében kisebb szerepeket énekelt az Állami Operában, vidéken egy-egy jelentősebbet. A hang véleményem szerint inkább mezzo, idővel jó Carmen, Azucena, Eboli lehet majd, talán ez a magyarázata az időnkénti alulintonálásnak. A hangszín gyönyörű (maga a hölgy is igen dekoratív színpadi jelenség), játékában találni még elfogódottságot (konzekvensen combhoz szorított karok - vagy ez rendezői utasítás?). Azt hiszem, hallani fogunk még róla.

Jevhen Sokaloról nehéz elhinni, hogy valaha Borist, Mefisztofelét énekelt. Kiöregedett buffobaritonnak hangzik. És aggasztóan szólt Ales Briscein tenorja is - hiába énekel rendszeresen Párizsban, vagy a Varsói Operában, az egykori szép lírai tenor megkeményedett, intonációs nehézségekkel, légszomjjal küzd.
Korrekt Zerlina (Jana Sibera) és Masetto (Jiri Bückler), súlytalan Komtur (Roman Vocel).

Richard Hein dirigált <96> az ő vezényléseiről mindig csak szuperlatívuszokban tudok írni, de azt hiszem, nem minden előadás után tapasztalható, hogy a dirigens nagyobb tapsot kap, mint bármelyik énekese. Így történt ez most is.

Persze Prágában nem csak a Don Giovanni miatt fogja el az embert a nosztalgia, tör rá a múltba merengés. Immáron negyedszázada koptatom a Staropramen Sörgyár mellett házinénim kanyargós, szűk lépcsőházában a fokokat. Az Andel Söröző is lassan évtizedes lesz a szomszédságában, a valamikor 15,50-ért csapolt Prazdroj most harmincegy koronát kóstál. Aztán a 91-es járat, Prága nosztalgiavillamosa - bár némi csalással. Kis jóindulattal akár még el is hihetem, hogy már eleve áramfékesnek építették, de pantográf áramszedőt tenni rá... nos, ez olyan stílustörés, mintha a Kis éji zenét a Száztagú Cigányzenekar játszaná.

Ismert a Národni és a Statny Opera jövő szezonjának műsorterve - s bármily keserű érzés fog el, ha a cseh fővárost el kell hagynom, tudom, ismét visszatérek majd. Hisz ezen a hétvégén a Tigrisbe sem volt időm bekukkantani, házinénimmel is csak kétszer söröztünk, egyébként is, évek óta képtelen vagyok eldönteni, a Klasterni fekete söre a finomabb, vagy a Medvidku Oldgottja, szóval, ha Hrabal Szegedre akart emigrálni, én miért ne tehetném ezt fordítva?