The Handmaid\'s Tale - Filmburger operával és ketchuppal...

Poul Ruders: The Handmaid\'s Tale
London, Coliseum
Kétfelvonásos opera, Margaret Atwood The Handmaid\'s Tale című novellája alapján szövegét írta: Paul Bentley
Rendezte: Phyllida Lloyd, Karmester: Elgar Howarth
Közreműködik: az English National Opera zenekara és énekkara, Karigazgató: Matthew Morley

Függöny...
Ami most nem az előadás végét, hanem éppen a kezdetét jelenti. A magasból legördülő óriási vetítővásznon pedig filmkockák peregnek. Ennek adnexumaként a környéken egy hölgy rágógumija után kotorászik táskájában.
Hirtelen elbizonytalanodtam: operaelőadás lesz aznap este egyáltalán, vagy pedig az ENO filmvetítésekkel próbálja helyreigazítani -remélhetőleg- átmeneti negatív cash flowját.

Rögtön a film elején közölték velünk, hogy most épp egy -az Úrnak 2195-ik esztendejében megrendezett- Nemzetközi Történelmi Konferencián vagyunk, ahol Pieixoto professzor előadásában -kazettákon rögzített hanganyagok alapján- visszatekint a sötét 2005-ös évre. A kazetták egy Offred nevű cselédlány hangfelvételeit tartalmazzák, és nemrégiben bukkantak rájuk.

2005-ben ugyanis forradalom tör ki az Amerikai Egyesült Államokban, felrobban a Fehérház, a Szabadság szobor... (A filmkockák ezt hűen tolmácsolják.) A hatalmat pedig szélsőjobboldali fundamentalisták ragadják magukhoz, akiknek aztán nagyon ejnye-bejnye... De leginkább azért, mert a nőket megalázóan alacsonyrendű személyeknek, csupán reprodukciós eszközöknek tekintették. Akik hajszálnyit is vétkeztek a példás házasélet törvényei ellen, azokat az ún. Vörös Központba küldték. A Vörös Központot irányító \"Nagynénik\" aztán elvégezték az alapos agymosást, és példás cselédlányokat/béranyákat neveltek az odakerült számos fiatal lányból, akiket a nagy tekintélyű Parancsnokok kényük-kedvük szerint \"hasznosíthattak\" háztartásaikban. Miután a Vörös Központból kikerültek, a cselédlányokat eredeti nevüktől is megfosztva a Parancsnokokról nevezték el (pl Offred - Of Fred azaz Fred Parancsnok cselédje)

Ezután mégiscsak elkezdődött az opera: egy Offred nevű cselédlány története. Offredet -miután sikertelenül próbál családjával disszidálni az újonnan megalakult Gilead Köztársaságból- a határon elszakítják szeretteitől, és a Vörös Központba, majd pedig Fred Parancsnokhoz küldik cselédnek. A \"hangdokumentumok\" azaz az opera végére érve, ismét előkeveredik a filmvászon a professzorral, aki sajnálattal közli, hogy további kazetták hiányában sose tudjuk meg azt, hogy Offred egész életére megalázott \"cseléd\" maradt, vagy sikerült megmenekülnie valamiképpen.

Poul Ruders operájának dán változatát három évvel ezelőtt mutatták be Koppenhágában, az angol változatot pedig ugyanaz a rendező állította színpadra most a Coliseumban, ahol - a fanatikus Margaret Atwood rajongókat leszámítva- szinte mindenki számos furcsaságot talál(hatot)t benne.

Mindenekelőtt már a szerzőre is lehet -jogosan- ujjal mutogatni: az operának valahol hiányzik az egyénisége. Az Amazing Grace, Bach Bist Du bei mir, illetve a Carmina Burana részeinek sűrű zenei idézése, amit kiegészít a rendező Minority Report, illetve Matrix-szerű filmes koncepciója, így együtt azért egy kicsit túl sok. Hiányzik a "Zweck der Übung" is a darabból: meggyőz minket arról, hogy a nők többet érdemelnek annál, ami Gilead Köztársaságban jut nekik, de nem tudjuk meg, mi történik a főszereplővel. Valahol a levegőben lóg az előadás. Nem beszélve arról, hogy a darab vezérfonala a szöveg, amit -felíratok hiányában- nagyon nehezen lehet érteni.

Ha az újítások iránt kevésbé fogékony operalátogatók szemével nézzük az előadást, joggal nevezhető kicsit pornográfnak is: a nők megalázottságát a szintén női rendező úgy próbálja tolmácsolni, hogy prostituáltak képeit vetíti a színpad fölé, Offred pedig minden ruhadarabjától megválik a színpadon, és meztelenül énekel.

Ami pedig mindezen \"furcsaságok\" mellett igen kellemessé varázsolta az estét: Offred szerepében a kanadai mezzo-szoprán Stephanie Marshall csodálatosan énekel. A Vörös Központ vezetője, Helen Field Lydia Nagynénije annyira szigorú és kegyetlen, hogy teljes színpadnagyságnyira kivetített arcával gyerekeket lehetne riogatni, hidegen csengő hangja pedig kitűnő összhangban van szerepével.

Elgar Howarth karmester katonásan végigvezényelte Ruders kissé monoton zenéjét, majd megálljt parancsolva mindenkinek, átnyújtotta karmesteri pálcáját a vetítővászonnak, hogy az majd feltegye a pontot az i-re. A vetítővászonnak pedig ez sajnos nem sikerült...