Prágában összedőlt a Rudolfinum!

Prága, Rudolfinum, 2003. május 8.
Cseh filharmonikus Zenekar, vez. Ken-ichiro Kobayashi,
km. a Cseh Filharmonikusok Brünni Kórusa (karigazgató Petr Fiala),
Alfred Strejček – narrátor, Aleš Briscein ésTomᚠČerny – tenor, Vladimir Chmelo, bariton.

Azazhogy csak majdnem. De muszáj vagyok ilyen kulisszahasogató címet választani, mert nyilvánosan meaculpázok: igenis, \"Kobajaši Ken-ičiro\" hihetetlenül szuggesztív, karizmatikus karmester.
Úgy három évtizedig nem tudtam szeretni. Ebben nyilván benne volt a körülötte levő, „erjesztett” sajtóatmoszféra (\"itt a kicsi aranyos sárga japán dirigens\"), de leginkább az, hogy sok „maszatos” hangversenyét hallottam. Állítólag nem igazán szeret(ett) próbálni, sokan neki tulajdonították az ÁHZ technikai hanyatlását is.

De most mindent megbocsátok. Az, ami ezen a hangversenyen a szünet előtt történt, számomra a Cseh Filharmonikusokkal való élményeim között is páratlan. Pedig hallottam az orkesztert Szegeden, Prágában, Bécsben és Salzburgban, Neumannal, Ashkenazyval, Valek, Mackerras és Cambreling irányításával.

A \"kis japán\" hipnotizálta az együttest. Értelmetlen dolog lenne elemezni, hogy mi és miért sikerült úgy, ahogy sikerült a Fantasztikus szimfóniában. Ott volt, in toto, az egész.
A mű ilyen előadására egyre emlékszem, tizenéve, amikor Salzburgban Ozawa dirigálta a Bostoniakat. A zenekar próbálta a ráadást – a Rákóczi-indulót – amit végül is nem játszottak el. Minek, anélkül is rengett a Grosses Festspielhaus. Az után az interpretáció után badarság lett volna még bármit \"ráadni\".

Itt persze volt egy szünet utáni rész is, a Fantasztikus szimfónia folytatása, a Lelio, avagy a visszatérés az életbe. Olyan ez az opus, mintha Bruce Willis a huszonkettedik bőrt még lenyúzná a Drágán add az életedről. „Lírai monodráma”, azaz (Goethe után) igen sok recitativo, ékes cseh nyelven - emlékezetem szerint az „escsedno pivo” és a „zaplatyim, sefku, proszimvasz” kifejezések nem fordultak elő.
Itt is míves volt a tolmácsolás, de a Fantasztikus szimfónia előadásának fehér izzását persze a darab nem engedte visszaadni.

Olyan élmény volt ez az este, ami ritkán adódik az ember életében. Szívem szerint a Cseh Filharmonikusok minden egyes közreműködő muzsikusát meghívnám egy pohár Tokajira. Miután 88 nevet (az est programfüzete valamennyi zenészét szólamok szerint közölte, szép gesztus…) lehetetlen felsorolni, egyetlenegyüké álljon itt: Jiři Zelba, angolkürt.

Hölgyeim, Uraim, ha Önök a Világ nagy zenekaraira gondolnak, s eszükbe jutnak a Bécsiek, a Berliniek, vagy Chicago, Boston, Philadelphia együttese, tegyék hozzá a Cseh Filharmonikusokat is – köszönöm!