Nem perfekt, mégis jó (Turandot, szeplőkkel - Prágában)

2006. szeptember 17.
Prágai Állami Operaház
PUCCINI: Turandot

Turandot: Magda Málková
Kalaf: Igor Jan
Liu: Simona Procházková
Timur: Milan Bürger
Ping: Josef Moravec
Pang: Rihcard Samek
Pong: Ondrej Socha

Km. a Prágai Állami Operaház énekkara (karigazgató Adolf Melichar) és zenekara
Vez.: Enrico Dovico
Díszlet: Ladislav Vychodil
Kosztüm: Josef Jelínek
Rendezte: Václav Veznik

Lehet-e perfekt egy olyan Turandot-előadás, ahol a címszereplő inadekvát, ahol a Liut és Timurt alakító művészek igencsak pályájuk vége felé tartanak, ahol számtalanszor bosszantó az olasz kiejtés (leginkább a gyakori \"kvesto\" a \"questo\" helyett, néhai olasztanárnőm de sokszor gyakoroltatta velem a helyes kiejtést!), ahol számos zenekari baki fordul elő?

A válasz természetesen nem.

Mégis élmény volt az este. Ezt az 1995-ben bemutatott, most nyolcvanötödszörre színre került produkciót már láttam, be is számoltam róla a Momus számára - most jobban értékeltem a rendezés sok apró ötletét, a három miniszter pl. átalakított kerekes székeken mozog, látványos a kórus mozgatása, szépek a díszletek.

Megtudtam, hogy Málková egyetlen próbát kapott, először énekelte a szerepet - ez azonban nem módosítja azt a tényt, hogy a hang igen csúnya (amúgy vidéki házakban énekel, Opavában kezdte, most az olmüci társulat tagja). Egyszerűen messze elmarad a Prágai Opera színvonalától.
Procházková más eset. A hang már bántóan lebeg, de még mindig akadnak szép megoldásai, ez a nő művész, kisugárzással, meg merem kockáztatni, hogy Tokody juthat az ember eszébe, aki apadó hangi készlettel is élményt tud szerezni.
Bürger jobb lenne, ha befejezné az éneklést.
Három fiatal miniszter.

És az enigma, Igor Jan. Többször hallottam Prágában (azon az Álarcosbálon nem, ahol a díszpáholyban az egyik európai ország királyi párja és kísérete volt jelen - kijött, és tátogott, mert az előadás előtt elment a hangja, csak ezt nem közölte senkivel, a vendégek is elmentek az első szünetben...).
A tipikus buta tenor esete. A hang gyönyörű, fényes C-vel. Ha nem zavarja az, hogy egy egész áriát el kell énekelnie, akkor hihetetlenül izgalmas pillanatokat tud szerezni csak magával a matériával, aztán perceken át képes egy hanggal mélyebben énekelni, hogy ismét jöjjön néhány nagyszerű pillanat.

A dirigens a másik érdekes figura. Vezénylésének látványa inkább emlékeztet egy (hosszú) dirigensi pálcával bokszoló alakra, mint karmesterre. Sok az apró pontatlanság, ám a zenekar hangzása fantasztikusan \"telt\", ilyenkor érzi át az ember megint, hogy nyolcvan esztendővel a bemutató után is mennyire modern ez a zene.

Olyan volt ez az előadás, mint egy nő, aki mellett az utcán elmennénk, mert nem szép, nem fog meg, de ha elkezdünk beszélgetni vele, vibrál, sistereg, sugárzik - élmény. És muszáj mindig mindennek tökéletesnek lennie?