Jazz Panoráma Blagoevgrád \'98

1998. november 6-8. Nikola Vapcarov Színház,
Blagoevgrád, Bulgária

Még a kezdet kezdetén, amikor a Café Momus csak a fejünkben létezett, a Főszerkesztő úr biztatott, hogy nyugodtan küldjek anyagokat a bulgáriai zenei életről, ha már egyszer úgyis pont oda vetett a vakszerencse. (Ettől kezdve kéretik rám neheztelni - a szerk.) Erre mit lehet mondani? Jó, majd írok ha valami olyan történik, aminek hírértéke van Magyarországon is. Dehát ilyen kevés van - a világhírű művészek nagy ívben kerülik el a Balkánt, a helyi erők meg ritkán jutnak el nyugatabbra: nevük Magyarországon egyaltalán nem ismert, talán csak egy-két nyugatot is megjárt operaénekes a kivétel, mint pl. Alexandrina Milcseva.

November 6 és 8 között viszont egy bolgár kisváros olyan háromnapos dzsesszfesztivált hozott össze, amire a nagyobb dzsesszhagyománnyal rendelkező helyek is irigyek lehetnének.

Hogy az elején kezdjem, Blagoevgrád, a fesztivál helyszíne egy kedves 80 ezres város a Pirin és a Rila hegységek között, közel a görög- és a makedón határhoz. Dél-Nyugat Bulgária amúgy nem a kultúra fellegvára, de Blagoevgrádnak két egyeteme van, amiből az egyik a Soros-féle Amerikai Egyetem ? jelenlegi tartózkodási helyem. A városnak saját színházán kívül egy kamaraoperája is van (évi néhány előadással), a hozzátartozó szimfonikus zenekarral. A zenekar természetesen amatőr, az elsőhegedűs hölgy például a főutcai játékbolt eladója, de igen kellemes zenei élményeket szereztek már nekem. Az állitólag világhirű Pirin néptánccsoport is idevalósi.

Blagoevgrádi dzsesszéletről mindazonáltal eddig nem beszélhettünk, leszámítva a helyi kereskedelmi rádió késő esti dzsesszműsorát. Így egy kicsit meglepett a Jazz Panoráma Blagoevgrád ?98 fedőnevű program óriási sikere: naponta kb. 500-600 néző látta a rendezvényt, ami arányaiban annyi, mintha Budapesten naponta tizenhárom-tizenötezren látogatnának egy fesztivált. Az pedig naponta egy erős teltházas Budapest Sportcsarnok!

Hatékony volt a propaganda, alacsonyak a jegyárak (2,000 leva, azaz 250 forint naponta az ötórás műsorért; ráadásul ilyen egyszerűen semmilyen más koncertre sem tudtam még belógni) és kiválóak a fellépők. Sztárvendégnek a nagynevű amerikai Berklee College of Music tanárai számítottak, név szerint Greg Badolato (szaxofon), Robert Tamagni (dob) és Jim Kelly (gitár). Maguk ugyan nincsenek a jazz élvonalában, de a zenészek akiket tanítottak, vagy akikkel együtt zenéltek, már annál inkább, Pat Metheny-től Gary Burton-ig. Kora délután mesterkurzusokat tartottak, este következett a fellépés a fesztiválon, éjszaka pedig a helyi elsőosztályú szálloda bárjában jam session zárta a napjukat. Rajtuk kívül a bolgár dzsessz színe-java is fellépett, szám szerint 16 formáció - kvartettől a big bandig, dzsesszkonzis ifjú titánoktól a szakma nagy öregjeiig.

Talán mondanom sem kell, hogy csalódást csak az amerikaiak okoztak, akik a görög Phillipos Nakas Konzervatórium három tanárával kiegészülve (Kostas Baltazanis, gitár; Giannis Papatriantafyllou, bőgő; Pantelis Benetatos, zongora) alkottak zenekart. A zenéjük alapján aligha véletlen, hogy mindannyian inkább tanítanak, nem pedig zenélnek (v.ö. "aki tudja csinálja, aki nem tudja, tanítja"). Precízen, szépen játszottak, de inkább a technikai képzettségüket csillogtatták, semmint érzelmeket, urambocsá? melódiákat csempésztek volna szólóikba. A szólók különben is hosszúak voltak: nekem egyfolytában a "jól beszélsz, jól beszélsz, csak sokat" társalási fordulatot juttatták eszembe. Érdekes volt Jim Kelly gitározása, aki Fender Stratocasterjéből helyenként igencsak kemény, rockos hangzást hozott ki, némileg eltérve a formáció hangvételétől.

A többi fellépő kényelmesen lepipálta a sztárokat, akár ötletességről, akár hallgathatóságról legyen szó. Míg az amerikaiak már ezerszer hallott frázisokat ismételgettek saját, széles körben ismertnek nem nevezhető darabjaik előadásakor, addig a bolgárok szívesen nyúltak a klasszikus dzsessz-sztenderdekhez Duke Ellington-tól Joshua Redman-ig, és azokat képesek voltak új tartalommal megtölteni. Repesett a lelkem, amikor nemcsak balkán népzenei elemekkel szőtték teli előadásukat, de népi hangszereket is felvonultattak, a tamburátol a gadulkáig: a saját zenei hagyományok tudatos felvállalása errefelé része a kultúrának. Az első nap egyik formációja egyenesen egy négytagú falusi asszonykórust prezentált, á la Zizi Labor, de annál persze több ízléssel.

Nagyon tetszett a Gershwin-emlékműsor, ami a maga egyszerűségével pihentetően hatott az egyébként kissé sűrű programban. Bulgária talán négy legjobb énekese (a bolgár dzsessz ősatyján, Ljudmil Georgieven kívül Kamelia Todorova, Sztefka Onikjan és Vaszil Petrov) egy triótól kisérve a legnagyobb Gershwin slágereket adta elő, dinamikusan, mégis könnyedén, egymást felülmúlóan sziporkázva. Kamelia Todorova és Ljudmil Georgiev duóban adta elő a They Can?t Take That Away from Me-t, tisztára mint két igazi hősszerelmes, mélyen egymás szemébe nézve, a zongoraszóló alatt pedig összefonódva táncolva a színpadon. Sztefka Onikjan a Summertime refrénjének egy hosszan kitartott hangjánál egyszerűen a háta mögé dugta a mikrofont, hogy saját hangjával töltse meg a színháztermet.

Másik kedvenc fellépőm, a Sofia Dixie Swing neve mindent elmond a zenéjükről. Koncertjük a swinget helyezte előtérbe, olyan kristálytiszta és erőteljes fúvóshangzással, hogy a legjobbaknak is lenne mit tanulniuk tőlük. A szólórészeknél mind a veteránnak számító három fúvós, mind a három fiatal kisérőzenész alaposan kitett magáért. Összességében olyan hangulatot tudtak teremteni, hogy az ember csukott szemmel akár a 30-as évekbeli harlemi Cotton Club-ban is érezhette magát.

Az igencsak ifjú Akaga együttes viszont máshova repített a blagoevgrádi ködből: valahová a karibi szigetekre. A fesztivál zárószámaként lendületes, vidám, ugyanakkor professzionálisan kidolgozott eredeti funky-zenét produkáltak, világbajnok fúvósokkal és két tehetséges frontemberrel. A billentyűs hangszerek között egy eredeti, 70-es évekbeli MiniMoog szintetizátort láthattunk, és ami még jobb, hallhattunk is. De a helyi lakodalmakon használatos kétfenekű dobot és a tamburát is beépítették zenéjükbe, sőt, egy-két bolgár népi dallamot is előadtak, dögös funky stílusban feldolgozva. A háromnapos fesztivál végén még képesek voltak megtáncoltatni a már pilledni látszó közönséget, ami azért nem kis szó. A gyakorlatilag nemlétező bolgár lemezkiadás telitalálata, hogy az Akaga-t felkarolta egy kiadó, és megjelentette a CD-jét. Igaz, a helyi lemezboltban, ahol a koncert utáni napon már nyitáskor ott toporogtam, nem is hallottak még felőlük.

Jó volt tehát a szervezés, jók a zenészek, de nehéz lenne kritizálni a hangosítást, minden dzsesszfesztiválok rákfenéjét is. Ahhoz képest, hogy többnyire akusztikus hangszerek kierősítését kellett megoldaniuk egy akusztikailag elég lehangoló színházteremben, a formációk között minimális, 5-10 perces átállási szünetekkel, kifejezetten szép kerek, nem fárasztó, zenekarról-zenekarra konstans hangzást értek el. Az utolsó dicsérő szó a közönségé: bár dzsesszkoncert-tapasztalata aligha lehet, végig együtt élt a zenével, a megfelelő helyeken tapsolt, dobogott és bravózott, ha úgy érezte, felpattant a székéről és táncraperdült.

Valami ilyen vérbeli dzsesszfesztiválra nagyon befizetnék már otthon is.