Falstaff - Bécs

2002. február 19. Bécs, Volksoper

Idősödő baritonok, bassz-baritonok kedves szerepe az utolsó Verdi-opera címadó figurája. Melis Györgyöt 1987-ben láttam e szólamban, kiváló volt. Gregor is nagy sikerrel alakítja párhuzamosan Budapesten, és Szegeden egyaránt, (az Operában a szintén nem mai gyerek Sólyom-Nagy Sándorral váltott szereposztásban).
Taddei a hetedik X felé közeledve is emlékezetes volt. Sherril Milnes pedig Metropolitan-béli karrierje legvégén a \"másik\" házban, a City Operaban énekelte. A példákat hosszan folytathatnánk.

Tudomásom szerint lassan Bernd Weikl is elköszön aktív énekesi pályájától, és Bécstől. A Volksoper Falstaffjában, valamint a Staatsoperben mint Hans Sachs búcsúzik.

A hang persze már nincs in floribus, de változatlanul hatalmas vivőerejű, biztos technikával kezelt. A művész színpadi alakítására sem lehet panasz - számos apró geg, rezdülés csalt ki nevetést a publikumból.

Nem tudom megmagyarázni hogy miért, valahogy mégsem tudom a köpcös lovag figuráját Weikl-lel azonosítani, (ahogy nem tudtam Solti egyébként ragyogó salzburgi előadásán sem Van Dam-mal). Talán mert láttam Melissel, Gregorral? Tiszteletet érdemlő előadás Weiklé is, de talán nem kell mindent szeretni. - Magát az előadást viszont igen.

Vokálisan jobbak a férfiak. Különösen jól kontrasztál Vladimir Stoyanov Fordja a címszereplővel, és igen kellemes voce egy fiatalember, bizonyos Dario Schmunck Fentonként.
Kevésbé vonzók a női hangok. Igen zavart a neve alapján nyilván Grinzingben született, ős-dániai Hiroko Kouda (csak vokálisan) hamiskás Annuskája.

Fiatal, ferdeszemű úriember, Tetsuro Ban dirigált. Elánnal, az élő Falstaff esetében megszokott apró pontatlanságokkal (elnézést, Maestro Toscanini, Maestro Solti, Maestro Vaszy!).

Ezt a Falstaffot a rendezés miatt kell megnézni. Az első kép egy múlt századi angol pubot mutat, a színpadot egyetlen hatalmas söntéspult foglalja el. Szemben a vendégek, háttal a kocsmáros. Tradicionális minden, igaz, Sir John az asztalon énekli a Becsületmonológot.
Váltás után Burano (!) színes házacskáinak képzetét kelti a diszletkép (Bente Lykke Moller munkája, ahogy a kosztümök is). Ford éppen golfozásról jön meg, Fenton tróger-farmerben, és feltünik pár bobby.
Aztán ismét a pub, ezúttal háttal a vendégek, és szemben a kocsmáros. Zseniális Falstaff és Ford jelenete, a bankók elosztogatása-ellopdosása. (Quicklynek Falstaff egy alvó, részeg vendég kezéből kihúzott papírpénzzel fizet - bedugja a hölgy keblei köze).
Végigfut a nevetés a nezőteren a következő kép díszletei láttán. Gyerekkorunk pöttyös-csíkos könyvei jutnak eszünkbe, a haziasszony Alice ruhája ilyen, akárcsak a paraván, a szennyeskosár, a székecske.

Gyökeres a váltás a harmadik felvonás elején. Egy szomorú, sivár, börtönre emlékeztető díszlet tárul elénk. Falstaff az Inn feliratú ajtó előtt őgyeleg, a többiek mintha a Csillag börtön lőréseiből figyelnék. Groteszk lesz a szereplők ruhája is. A hölgyek egy-egy fordulóra betérnek valamit bekapni, billegő járásuk mutatja, hogy eredménnyel.
Az utolsó, erdei jelenetet hatalmas, oszlopos villanylámpák fénye kiséri, ismét nem funkció nélkül. Felismerve Bardolfot Falstaff az egyiknek löki neki, Chaplin filmjeiben látható mozdulattal csúszik le a figura, szinte a csuklását is hallani.

A szegedi, Kovalik rendezte Szentivánéji álom (Britten) reciprokát érzem e produkcióban (adós maradtam még a rendezővel: Staffan Valdemar Holm). És itt valóban a második finálé után \"keményedik be\" a cselekmény. Addig móka, kacagás. (Óriási, ahogy Falstaff átöltözve bevonul, hogy Forddal együtt távozzon - először csak köpenyét látjuk egy hatalmas sárga sállal, majd feltárul sárga-fekete kockás, rikitó skót szoknyája).

Jó mulatság, korrekt zenei színvonal ez a Falstaff, sőt talán több is annál...