Ariadne Berlinben

Richard Strauss: Ariadne Naxos szigetén
Deutsche Staatsoper, Berlin
2003. június 5.
Bemutató előadás

Meglepődve olvastuk tavaly a Komische Oper júniusi programfüzetében az Ariadne-előadások melletti apró betűs megjegyzést: \"utoljára műsoron\". Nem értettük, miért kell Uwe Laufenberg szinte friss rendezésének eltűnnie, így aztán a \"Kufper-utáni nagytakarítás\" áldozataként könyveltük el nővérével, Elektrával együtt (2001/2002 Harry Kupfer utolsó évada volt a ház főrendezőjeként, visszavonulásával párhuzamosan számos darabot vettek le a műsorról, s nem csak az ő rendezéseit). A Staatsoper idei programját megpillantva azonban érthető lett a sietség: a Nagy Testvér megkívánta Strauss és Hofmannstahl együttműködésének harmadik gyümölcsét, így lett belőle az idei évad utolsó bemutatója.

Két filmes hátterű rendező után ezúttal egy táncművész, Reinhild Hoffmann kapott lehetőséget a bemutatkozásra. Pina Bausch mellett őt a német táncszínház nagyasszonyaként jegyzik, s mesterségét nem is tagadta meg: a mozgás és mozdulatlanság váltakozása, a figurák hirtelen kimerevedése majd újra mozgásba lendülése kíséri végig a beszédfordulatokat. Az opera egyfajta zenés táncszínházzá vált, legalábbis az Előjátékban, mely egy fehér lépcső előtt, alatt és felett zajlik a színpad előterében. A lakájok ezüst űrhajósruhában vonulnak, a Komponista énekesnője mellényes-zakós szerelésében, borostásan igazi drag-king-ként hat, társulata talpig feketében követi. Zerbinetta szakadt ruhás, bakancsos punkként jelenik meg, kicsit Cindy Lauperre véve a figurát.

A történet mitológiai vonatkozása azonban nem ihlette meg a rendezőnőt, sajnos díszlettervezőjét, Hartmut Meyert sem. A második rész, az Opera mintha egy fordított alagútban játszódna, szigetnek, tengerpartnak semmi nyoma. A színpad egy hatalmas, homorú teknővé változik, közepén, egy díványon vágyakozik a halál után Ariadne, az elhagyott krétai királylány - kopasz nimfák kíséretében. Bacchus aranyzakós jampiként jelenik meg a teknő tetején, hóna alatt gördeszkával. (Ez utóbbi mitológiai segédeszközt egy táncos fogja, majd használja, amint fel-alá siklik a teknőben.) Egy kötélen lógva méregeti Ariadnét, aki a zárójelenetben a megváltó csók ellenére nem éppen szerelmes tekintettel lépked felfelé a semmibe - az Előjáték újra megjelenő fehér lépcsőjén.

E kissé absztrakt és elidegenítő környezetben a szereplők színészi játéka mégis figyelemreméltó és részben hatásos volt. Énekesi teljesítményük sajnos kevésbé, s mindez egy bemutatón. A címszerepet éneklő Lisa Gasteen hangjába is belevitte Ariadne (élet)fáradságát, Sergej Larin erőtlen Bacchus-tenorjának egyetlen királylány sem csábult volna el ezen az estén. Zerbinettaként Laura Aikin kétségkívül igyekezett, játékkal és énekkel egyaránt, koloratúráriájában azonban nem jutott fel a csúcsra, az utolsó hangokat egyszerűen lenyelte. Ezzel sajnos gyakorlatilag megbukott: a közönség soraiból néhányan egyszerűen felálltak és kimentek. Mivel ennél a szerepnél Gruberova a mérce, nem volt könnyű helyzetben. Csupán Katharina Kammerloher aratott egyöntetű sikert, mint Komponista, érthető és tiszta énekével.

A Staatskapelle teljesítményét a közönség és a kritika is megelégedéssel fogadta - s a karmester Fabio Luisi bizonyára kajánul kacsintott a Strauss-fellegvár Deutsche Oper (és Christian Thielemann) felé, ahol 1999-ben majdnem főzeneigazgató lett. A légkondicionálatlan Staatsoper hőgutától és fronthatástól egyaránt meggyötört közönsége a több mint kétórás egyhelyben ülés után hatalmas fújolással fogadta a rendezőcsapatot. Mindhiába, mert pár évig ezzel a teknős-gördeszkás Ariadnéval kell együtt élnie. Egyetlen vigasz: jövőre (Kammerloher kivételével) új énekesgárda szerepel a programban. Lehet javítani.