A Semiramide a Deutsche Operben

Gioachino Rossini: Semiramide
Deutsche Oper, Berlin
2003. június 7.

Igazi zenefilológiai csemegét, Rossini Semiramide című operájának \"vágatlan\", 4 órás változatát tűzte műsorra a berlini Deutsche Oper. Ez volt az évad - egyben a lemondatott Udo Zimmermann kétéves igazgatóságának - utolsó bemutatója. A \"szép énekre\" kiéhezett és rendezői újításoktól viszolygó közönség az elmúlt évek oly sok kifütyült rendezése után ezúttal minden fanyalgás nélkül adhatta át magát a négyórás zenei élvezetnek.

A wagneri terjedelmű opera monumentale rendezését Kirsten Harms-ra bízták, aki - talán nem véletlenül - éppen Wagner-rendezésekkel alapozta meg hírnevét. A kieli operaigazgatónő jelenkori díszletekkel és jelmezekkel, de az ókori történetet tiszteletben tartva elevenítette fel a babilóniai királynő házaséleti és munkaköri problémákból adódó tragédiáját.

A Deutsche Oper hatalmas színpada kamerákkal figyelt, távirányítóval zárható teremmé változott át, melybe hol egy irdatlan Baal-szobrot, hol egy fehér ágyat toltak be a szakrális illetve a privát jelenetek díszleteként. A babiloni udvar szürke falai között (nem volt stilizált Istar-kapu!) feketeruhás, gépfegyveres kommandósok (Assur \"őrző-védői\") és fehér pehely-szürben sorakozó Baal-papok váltották egymást, a trónörököst nemzetközi sajtótájékoztatón hirdették ki, arab sejkek és egyenruhás katonák jelenlétében (Öbölháború?). A háttérben néha iraki életképeket vetítettek, s a második felvonás fináléjára leszállt a legendás függökert is, mely muskátliládák tucatjaiból állt.
(A látványt mindenki megítélheti, a
http://www.deutsche-oper-berlin.de/home/premieren/semiramide/semiramide.htm
oldalon található fotógaléria segítségével.)

A hatalmi harc, többirányú csábítás, féltékenység és bosszúállás bonyolult szövevényéből felépülő cselekmény a rendezés aktualizáló próbálkozásai mellett is pörög és halad a tragikus végkifejlet felé. Unalomnak a négy óra során semmi nyoma, Rossini csodálatos zenéje mellett elaludni nem lehet, s valóban csak a zenetörténészek tudják megmondani, mely részek lettek kivágva a későbbi rövidített változatból - fölöslegesnek ugyanis egyetlen részlet sem tűnt (sok más szerző műveivel ellentétben...).

A remekmű megszólaltatására szakavatott nemzetközi énekes gárda vállalkozott. Semiramidest a bolgár szoprán, Darina Takova alakította, aki már több Rossini-szerepben (és fesztiválon) bizonyított. Hol feketeruhás özvegyként csábított (és vetkőztetett!), hol ezüstszínű szerelésben, kissé Amneris-re emlékeztető öntudatos uralkodóként intrikált. Végig egyenletes, bár a magas hangokat kissé óvatosan megcélzó éneklését még azok a maximalisták is elégedett bólogatással nyugtázták, akik ebben a szerepben mindenkit Joan Sutherland-hez mérnek.

Az amerikai mezzoszoprán, Jennifer Larmore a Teldec felvételei révén vált nemzetközileg ismertté, s most Arsace (nadrág)szerepében tért vissza be a berlini közönség elé. Az igen kellemes megjelenésű énekesnő (már Carmenként is csábított!) ezúttal fekete öltönyben, nyakkendőben alakította a kétségbeesett királyfit, aki először magabiztosan kezdi meg diplomáciai küldetését, hogy utána váratlanul megkoronázzák, és majdnem hozzáadják saját anyjához. Az énekesnő már belépő áriájával jelezte, hogy bírni fogja tüdővel ezen az estén (többen ennél a pontnál ujjongani kezdtek - egy kiéhezett közönséget bizony könnyű fellelkesíteni!). Legkésőbb az első Semiramis-Arsace kettősnél meglágyultak a kritikus szívek is, Larmore énekére tényleg el lehet olvadni, s így megérdemelten lett az est legünnepeltebb szereplője.

Ezen az estén a férfigárda is remekül teljesített. Assur szerepében Simone Alaimo erőteljes basszusával mind a magabiztos trónkövetelő hadurat, mind a szellemeket látó, lelkiismeret furdalásos királygyilkost hitelesen alakította, ami pedig a külsejét illeti: képzeljünk magunk elé egy bőrkabátos és szivarozó (!) Verebes Istvánt. Oroe, a főpap (szintén egy basszus, Reinhard Hagen) Assur ellenpárjaként irányította a háttérből az isteneknek és a megölt király szellemének tetsző bosszút. A nagyon össze nem álló szerelmespár, Idreno (Bruce Fowler) és Azima minikonfliktusa érdekes mellékszálként futott a hatalmi harc hátterében. Apró jóslat: az Azemát alakító, a magas hangokkal minden nehézség nélkül megbirkózó (szintén amerikai) Raquela Sheeran-nal (aki még \"csak\" a ház ösztöndíjasa!) fog még főszerepekben is találkozni az operarajongó...

S aki az egész produkciót egyben tartotta: Alberto Zedda, a neves Rossini-specialista. Ő a Rossini-művek új, kritikai kiadásának egyik koordinátora, a pesaro-i Rossini-fesztivál vezetője, s neki köszönhetjük a Semiramide eme négyórás változatának CD- felvételét is. Az idős karmestert (és a zenekart) kritika és közönség egyaránt lelkesen ünnepelte.

Hihetetlen, de igaz: a három berlini ház összesen egyetlen egy Rossini-operát játszott az elmúlt néhány évadban - \"természetesen\" A sevillai borbélyt (de azt kétszer, a Staatsoperben és a Komische Operben). E nagysikerű és valóban kiváló új Semiramide talán eszébe juttatja az intendánsoknak, ki az a szerző, akinek műveivel javítani lehetne a siralmas látogatottsági statisztikákon.