Tangós Beethoven szendvics (Kelemen Barnabás és José Gallardo a ZAK Nagytermében)
2015. december 15.
Zeneakadémia, Nagyterem
Beethoven F-dúr, Tavaszi szonáta
Argentin tangók
Beethoven A-dúr, Kreutzer szonáta
Kelemen Barnabás hegedű
José Gallardo zongora
Folyik a harc a közönségért. Ki ilyen, ki olyan eszközöket vet be, kora, zenei érdeklődése, emberi habitusa szerint. Nigel Kennedy nem riadt vissza attól, hogy Vivaldit játsszon a Sportcsarnokban, mások maradnak a hagyományos helyszíneknél, de műsorukat ők is próbálják valahogy vonzóbbá tenni. És persze vannak, akik ragaszkodnak a bevált módszerhez, igyekeznek jobban, sokkal jobban játszani, mint bárki más.
Lehet ezeket az eszközöket kombinálni is (Kennedy sem rossz zenész azért). De végignézve az elkövetkező hetek, hónapok koncertajánlatát, bizony tényleg sokan vannak – közöttük hegedűsök is-, akik szeretnék, ha a nagyérdemű pont az ő megmozdulásukat tüntetné ki figyelmével. Baráti Kristóf például mind a hat Bach szóló hegedűművet játssza majd egyetlen este a Zeneakadémián. (Reméljük, ott leszünk.) De lesz hagyományosnak mondható hegedűs est is a közeli és távolabbi jövőben, ezek közül Joshua Bell hangversenyét emelném ki.
A határok feszegetése persze az előítéletek letörésére is alkalmas, illetve félre kell tennünk azokat, hiszen tudjuk, aki ma érvényesülni akar az erős versenyben, annak lehet, tényleg meg kell tudnia egyetlen estén birkóznia a teljes Bach sorozattal, és miért ne következhetne Beethoven szonáta, tangó, Beethoven szonáta egymás után? Főleg, ha a zongorista argentin (bár ma Németországban él és dolgozik).
Amikor megláttam Kelemen Barnabás és José Gallardo műsorának összeállítását, először úgy gondoltam, ez csak előzetes, biztos valahogy másképp lesz a sorrend, a tangók a végére valók. De azután a koncerten, amikor jöttek sorra a táncdallamok a Tavaszi szonáta után, arra jutottam, miért is ne lehetne így. A tangók így nem degradálódnak quasi ráadásszámokká, egyébként is, ezek nem azok a bizonyos, pregnáns ritmusukról könnyen felismerhető, egyszerű dallamú táncocskák voltak.
Illetve az első kettő semmiképp sem. A fölényes hangszertudású páros az olykor kifejezett virtuozitást kívánó szövetű zenéket persze élményszerűen hozta, és bepillantást engedtek egy olyan világba, ahová eddig nem nagyon volt bejárásunk. A harmadik szám egy közismert dallam volt (nálunk Ne hagyd el soha azt, ki téged szívből imád szövegkezdettel vált slágerré) ennek már nem örültem annyira, de mondani sem kell, ez aratta az egész est legnagyobb sikerét…
A Kreutzer szonáta híresen igényes mű és meglehetősen hosszú is. Úgy véltem, azok után, amit az első részben bemutatott a Kelemen-Gallardo-duó, újabb élményszerű zongorás-hegedűs élményben lehet részünk. De már valahogy a bevezető, szólóhegedű ütemeknél éreztem, most valami hiányzik.
Egy bizonyos határig könnyű írni, arról, hogyan zenél valaki. És van megfoghatatlan, tegyük hozzá, felsőbbrendű szint, amikor már nehéz megfogalmazni, mit hallunk, mit nem. Talán most egy hasonlat (tudjuk, azok mindig sántítanak) segíthet. A Tavaszi szonáta viszonylag puha anyagot tartalmaz, könnyen formázható belőle tetszetős alkotás. Ebben nem is volt hiba.
A Kreutzer szonáta leírt formájában nyers gyémánt. A párosnak meg vannak a nagyon kiváló eszközei ahhoz, hogy feldolgozza, de most csak valami csillogó drágakövet sikerült csiszolniuk belőle, a briliánssal adósak maradtak.
