Szent Máté-passió - René Jacobs és a Máté-passió a MűPában

2017. április 15.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

BACH: Máté passió

Sunhae Im - szoprán
Anja Petersen - szoprán
Benno Schachtner - alt
Kristina Hammarström - alt
Julian Prégardien - tenor (Evangelista)
Minsub Hong - tenor
Johannes Weisser - basszus
Jonathan de la Paz Zaens - basszus

RIAS Kammerchor
Akademie für Alte Musik Berlin
vez.: René Jacobs

Rögtön a végén kezdem: Bevallom kb. háromnegyed óra után feladtam a reménytelen küzdelmet, hogy megpróbáljam megérteni, vajon mi készteti ezt az embert - Jacobsot – arra, hogy elvezényelje minden zeneművek egyik leghatalmasabbikát, Bach Máté-passióját.

Igen, olvastam, hogy gyerekkora óta megvan neki, és énekel az egyik létező legjobb felvételen, Herreweghe 1985-ös verzióján, biztos ismeri kívülről-belülről. De! A Máté-passió nem egy hosszú, ámbár nagyon nehéz zenedarab, aminek akkor avatott előadója valaki, ha jó gyors tempókat véve, majdnem hibátlanul a végére ér.

Ez ma már nem eredmény, jó pár autentikus zenekar és kórus, na meg énekes szólisták hada képes arra, hogy valamennyire is megfelelő karmesteri működés nyomán jó nemzetközi színvonalat, kiváló teljesítményt nyújtson, mint például most a nyitókórusban az egész társaság. Bár itt az, hogy a koráldallamot az énekkarokból kivont, így a szükségesnél kevesebb (4) énekes abszolválta, eléggé hallhatatlanná tette azt.

Éppen Herreweghe írja az említett lemez kísérőfüzetében, hogy réges-rég elmúltak már azok az idők, amikor Paul Dukas nem látott egyebet a Máté-passióban mint „szédítő építményt”, „abszolút objektív konstrukciót”, „sötét gótikus katedrálist, amelyet a korálok ablakai világítanak be”, „olyan épületet, amely kizárólag tömegével hat”

Vagy nem. Legalábbis teljesen nem múltak el azok az idők. Úgy tűnt Jacobs valóban objektív építményt lát mindenféle spirituális összetartó elem nélkül, vagy legalábbis képtelen volt olyasféle kötőelemmel összefogni, másrészt épp ezért a szédítő épületet magát sem volt képes felhúzni. Szinte összefüggéstelenül követték egymást a recitatívók, áriák, korálok, és mivel sem zenei sem magasabb rendű összefüggésükre nem derült fény, így hallgatásuk egyre kínosabbá vált.

Meglehet, mindazonáltal sokan találták élvezhetőnek az előadást. És talán Jacobs sem mindenben hibás. Hibás az a koncertügynöki gyakorlat, amely elvárja, hogy hét nap alatt öt(!) előadást nyomjon le egy előadói gárda Európában keresztül-kasul utazva, egy olyan műből, mint a Máté-passió. El tudom képzelni, hogy valahol, mondjuk egy templomban, ugyanezek az előadók, főleg az énekes szólisták, akik eléggé súlytalannak tűntek, egy előadásra szellemileg is felkészülve, sokkal elfogadhatóbb produkciót nyújtanának.

És mégis, hibás a karmester, hiszen tudhatja, lutri, hogy egy ilyen darálóban mi válik egy akármilyen jó szándékokból létrehozott produkcióból. Szóval, nem is hallgattam végig. Amiért mégis írtam. Egyrészt úgy gondolom azok az erények, amelyek jellemezték az előadást a továbbiakban is megmaradtak, de ugyanúgy a hiányosságok is, mivel mind rendszerszintű összetevők következményei voltak.

©fotó: Posztós János