Szabadság és rend – Rohmann Ditta Bach estjei a BMC-ben

2015. április 17. - 18.
BMC Koncertterem

Johann Sebastian Bach:
Szvitek szólógordonkára No. 1, BWV 1007; No. 3, BWV 1009; No. 5, BWV 1011
Szvitek szólógordonkára No. 2, BWV 1008; No. 4, BWV 1010; No. 6, BWV 1012

Rohmann Ditta (gordonka)

Manapság életünk szinte minden pillanatát másodpercre pontos vagy még annál is akkurátusabb időmérő szerkezetek határozzák meg, mozgásterünket szigorúan őrzött országhatárok korlátozzák, napi működésünk szinte minden mozzanatát büntetlenül meg nem szeghető írott törvények szabályozzák.

Zavarba ejtő arra gondolnunk, hogy két-háromszáz évvel ezelőtt olyanok, akik talpa alatt forróvá vált a talaj, szinte akadálytalanul hatoltak át határokon, és hogy egy-két hetes utazások szinte meg sem kottyantak eleinknek; el tudtak maguknak számolni az idővel, és bár tartaniuk kellett magukat fontos írott és tán kötelezőbb íratlan törvényekhez, sok tekintetben mégis szabadabbak voltak, mint mi. Már csak a nehézkesebben működő ellenőrzés – hol volt akkor még elektronikus nyilvántartás – okán is.

Szabadabbak voltak a zenélésben is, bár léteztek íratlan – esetleg utólag írásba foglalt - szabályok, amik nem is kötöttségeknek számítottak: a zenészek egyszerűen beleszülettek, beletanultak egy rendszerbe, amely bár az idővel változott, bizonyos keretek adottak maradtak. Tudjuk, az íratlan szabályok erősebbek is lehetnek, mint az írottak, pont azért, mert nem felülről diktálják őket, hanem mert közmegegyezés során alakulnak.

A fentieken azért is gondolkodtam el ismét, mert Rohmann Ditta azt írja a Bach csellószvitekkel kapcsolatban, hogy mivel a fennmaradt másolatokban meglehetősen kevés az előadásra vonatkozó utasítás, bizonyos határok között az előadó meglehetősen szabadon mozoghat. Ezzel kapcsolatban sokszor olvasni, azért szűkszavúak a korabeli lejegyzések, mert a zeneművek előadása a szerző által, vagy annak közvetlen környezetében történt, nem volt szükség kiegészítő jelekre. Azonban a nyomtatott kották sem sok ilyet tartalmaznak, és Bach mintaszerű Brandenburgi versenyek-kéziratában, amelyet Köthenből a távoli városba küldött, sem sok ilyesmi látható.

Viszont a zenészek tisztában voltak egy adott tétel tempójával, egyszerűen a kottakép alapján. Tizenhatodok, vagy nyolcadok állnak-e ott: sok mindenben eligazít, és nyilvánvalóan nem jelentett semmi nehézséget megragadniuk egy tánctétel karakterét.

Az íratlan szabályok azonban feledésbe merültek. Hangrögzítés híján – ha le is írták őket - értelmezésük is nehéz: abból él ma az egész régizeneipar, hogy sokféle megközelítésük létezhet. És olyan is létezhet, hogy sok mindent tudomásul veszünk az elmúlt évtizedekben újra felfedezett tudásból, sok mindent meg készakarva nem.

Rohmann Ditta az utóbbira szavazott: modern csellón játszik fémhúrokon, de vonója régimódi. Ez és a nagyon-nagyon mértékkel alkalmazott vibrátó közelíti hangszere hangzását az autentikus, bélhúros instrumentumokéhoz, de erőteljesebb azokénál. Ettől szélesebb dinamikára is képes lenne, de a művésznő a forte-piano hatások alkalmazásával is visszafogott volt. A hangerő ellenőrzéshez második este a hátsó sorok egyikébe ültem a meglehetősen tágas koncertteremben és egy-két perc után semmi hiányérzetem nem volt az előző naphoz képest, amikor attól félve, hogy lemaradok valamiről, a harmadik sort választottam.

Rohmann Ditta arra vállalkozott, hogy a „saját olvasatát” (idézet tőle) ismertesse meg velünk. A hangszer fontos, de végül is másodlagos kérdés (ennek igazolásául: két ráadásszám is az E-dúr hegedűpartitából való tétel volt). Biztos, egy régizenebolond kifogásolna most frazeológiai, és más megoldásokat, de hát ezek mind elméleti megfontolások, a lényeg a zenei élmény. A művésznőnek sikerült lehetővé tennie, hogy betekinthessünk abba a bachi univerzumba, ahol a szervező erő maga a zene, megmutatnia, hogy ezek a nagy zenekaros-énekkaros óriásokhoz, vagy orgonaművekhez, de még a hegedű szólódarabokhoz képest is szerényebb eszközökkel operáló szvitek abszolút igazságú megnyilvánulásai a bachi szándéknak, Isten jelenlétét igazolni a hétköznapi valóság felett.

Sikerült felmutatnia a szerkesztési ravaszságot, a szigorúan komponált nyitótételek és a szabadabb táncos formák egymásutánjából összeálló rendet. Így még jól is szórakoztunk. Felejthetetlen marad az utolsó, a D-dúr szvit parasztlakodalmat idéző dudabasszusos Gavotte-ja, mintha nem is egy szál cselló szólt volna, hanem egy kis zenésztársaság, felszabadultan mulatozva. De kicsit előbb elmélyült elemzését hallhattuk a második, a d-moll szvit Praeludiumának, és felfedezésként hatott a negyedik, az Esz-dúr szvit: úgy éreztem ennek egységes, minden pillanatában figyelemre méltó műként való felmutatása volt az egyik legfontosabb megnyilvánulása Rohmann Dittának a két este folyamán.

Örültem az első, a G-dúr szvit improvizatív jellegű díszítéseinek a Menuettóban. Legkomolyabb hiányérzetem az ötödik, a c-moll szvit Sarabande-jával kapcsolatban volt. A végtelen szomorúságot, amely ebben a húsz (ismétlésekkel negyven) ütemben sűrűsödik, talán nem is baj, hogy egy fiatal művész még nem tudja megragadni. De általában a művek leghangsúlyosabb tételei a preludiumok és a lassú tételek (sarabande-ok) igen jól sikerültek, gyakran élményszerűen kiegészülve a néha stilizált, néha igazi talpalávalónak beillő tánctételekkel, mindvégig komoly odafigyelésre késztetve a hallgatókat.

Ha valaki neszét veszi, Rohmann Ditta valahol a szvitek legalább egyikének-másikának előadására készül, ne habozzon megragadni az alkalmat, hogy hallhassa őt.

fotó:©Posztós János