Pogostkina, Alsop, BFZ

2017. október 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sibelius: d-moll hegedűverseny, Op. 47
Sosztakovics: VII. (C-dúr, „Leningrád”) szimfónia, op. 60

Alina Pogostkina (hegedű)
Budapesti Fesztiválzenekar
vez.: Marin Alsop

Ha csak a Sibelius koncert van műsoron, valószínűleg oda se megyek. Persze a darabot ismerem jól, és tudom, hogy a többi későromantikus versenyművekhez hasonlóan nagyon népszerű, de hát
ezek a darabok úgy általában szépek. Szépek minden körülmények között, ha esik, ha fúj. Bizony, szépek akkor is, ha én már szívesen hallanék inkább valami drámát, konfliktust, valami „cselekményt”.

Az első percekben igazolva éreztem magam. A zene valahogy úgy csordogál, mintha a szerző, a szólista és a karmester kölcsönösen udvariaskodna egymással...

De a rossz beidegződéseimből Alina Pogostkina nagyon hamar kizökkent. Persze eddig is tudtuk róla, hogy mennyire jó, Kaposváron is hallhattuk többször, de akkor inkább kamarázott. Most viszont egy nagy szimfonikus zenekar előtt, nagy versenyműben tündököl. Nem csinál semmi feltűnőt, nem erőlködik és nem „küzd” semmilyen technikai nehézséggel. Kicsit sem „virtuóz” a szó pejoráló értelmében. Nyílt egyszerűséggel játszik, póztalan és könnyed, és szinte mellesleg rendkívül tiszta.

A zenekar és karmestere pedig azzal lep meg, hogy az első tételben tökéletesen alkalmazkodva kísér, a másodikban játszik egy olyan halk és finom pianisszimót, amit nagyzenekartól nagyon-nagyon ritkán hallunk, a harmadikban pedig tud olyan elsöprő fortisszimót – amin a szóló hegedű mégis átfénylik.

Nem tudom, hallottam-e már hegedűversenyt ennyire jól előadni? Nem a Sibeliust, hanem úgy általában bármelyiket, és nem mostanában, hanem úgy általában valaha…

És rögtön ezek után már a Sosztakovicstól kellett tartanom. Merthogy, ahhoz nagyon más erények kellenek. Általában szeretem a szerzőt, ráadásul (az ötödik és a tizedik mellett) a hetedik szimfónia a kedvencem. Az első tétel pergődobbal induló monoton témájáról persze rögtön a Boleró jut az ember eszébe, de higgyék el: ez sokkal jobb annál. Nekem nagyon furcsa, a repetáló ritmus ott ellentmondás, de ugyanaz a „Leningrád” szimfóniában brutális kontextusba kerül, és értelmet nyer.

Sokszínű és torokszorító kompozíció. Nem egyszerűen gondolatokat, vagy érzelmeket közvetít, hanem kíméletlenül rád is kényszeríti azokat. Teljesen maga alá gyűr, és onnantól nem szemlélője, hanem alanya vagy a történéseknek. És mi ugyebár nem szórakozni járunk hangversenyre, hanem pontosan ezért. A megélt történésekért, a katarzisért.

Nem játsszák túl gyakran, de akármilyen együttes, akármilyen karmesterrel nem is volna rá képes.

Szerencsére a Budapesti Fesztiválzenekar nem csak a csiszolt összhangzást, és nemes hangszeres színeket tudja produkálni, hanem az erőt is. Ha kell, akkor a megszólalásoknak kemény karaktere, éle is tud lenni.

És persze ez aligha működne egy gyenge-közepes karmesterrel az élükön. Marin Alsop először vendégeskedik Budapesten és egyetlen koncert alapján nehéz megítélni, hogy mire képes egy saját vezetése alatt álló, saját nevelésű zenekarral. De amit most együtt létre tudtak hozni, az több volt mint meggyőző: rátermett, tehetséges és karakteres karmester.

Emlékezetes, jó koncert volt.

a fotókat a próbán készítette Kurcsák István