Ünnepeltünk? (Veress Sándor szerzői estek)

Szomorú prológ

Veress Sándor 1949-ben Svájcba emigrált. A kor szellemének megfelelően ettől kezdve műveit Magyarországon nem játszották. Emlékezetes kivétel volt, amikor 1965-ben a Zeneakadémián Ilse von Alpenheim előadta Veress Zongoraversenyét, a karmesteri pultnál Doráti Antal állt. Később, ahogy a politika jégkorszaka fokozatosan enyhült, megjelent a műsorokban néhány kompozíciója, a Hungaroton 2002-2003-ban három CD-n jelentette meg több művét, de az oeuvre mindmáig nem vált koncerttermeink repertoárjának szerves részévé.

Ezért fogadtam nagy örömmel a hírt, hogy most, születésének 100. évfordulóján a Művészetek Palotájában két estén hallgathatjuk meg a szerző összesen kilenc kompozícióját, méghozzá világhírű előadók tolmácsolásában. Csodálatos, ritka, talán vissza nem térő alkalom! A szervezők és – a nemes cél érdekében nyilvánvalóan nem kevés pénzt áldozó – szponzorok minden dicséretet megérdemelnek! Még arra is ügyeltek, hogy a magas helyárak senkit se tartsanak távol: mozijegy-áron (sőt, az alatt!), 1000 és 1500 forintért kínálták a jegyeket. S mi lett az eredmény: első este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben némi jóindulattal harmadház, második este a jóval kisebb Fesztivál Színház inkább csak negyedében telve. Kétmilliós fővárosunkban nem akadt 200 ember (azaz egy tízezrelék!), akit érdekelt volna a nagyvilágban egyik legismertebb magyar szerző kamarazenéje...

I. felvonás

2007. november 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Heinz Holliger (oboa), Keller András (hegedű), Várjon Dénes, Simon Izabella (zongora)
Vez.: Heinz Holliger

VERESS:
Passacaglia concertante oboára és vonószenekarra (1961)
Concerto zongorára, vonósokra és ütőkre (1952)
2.hegedű–zongora szonáta (1939)
Hommage à Paul Klee – fantázia két zongorára és vonószenekarra (1951)

A koncert első felében elhangzott két műben azonnal megragadott Veress zenéjének Bartókra emlékeztető hangja, anélkül, hogy a szürke epigonizmus legcsekélyebb jelével is találkoztunk volna. Ez a sajátos bartóki, de mégis egyéni hang még akkor is Veress sajátja marad, amikor a Passacagliában a tizenkétfokú komponálás hatása is érződik művén.

A Passacaglia oboaszólamát Heinz Holliger játszotta, aki mindhárom zenekari kompozícióban a karmester szerepét is vállalta. Holliger fantasztikus oboajátékát már többször megcsodálhattuk, s az utóbbi években – a Fesztiválzenekarnak köszönhetően – karmesteri képességeit is megismerhettük. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Veress Sándornak tanítványa, majd jó barátja volt, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy az izgalmas versenyművet az elképzelhető legjobb előadásban ismertük meg. Feltétlenül meg kell említeni a kíséretet nagyszerűen ellátó Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar brácsaszólam-vezetőjét: rövid szólója emlékezetesen szép volt.

A zongoraverseny hallgatásakor úgy éreztem, talán ilyen lehetett volna Bartók 4. zongoraversenye, ha kap még néhány évet a sorstól. A zongoraszólót Várjon Dénes játszotta – kifogástalanul! A zenekarból ezúttal a mélyhegedűk kórusának bársonyos hangzására és az ütősök pontos játékára figyelhettünk föl.

A szünet utáni két kompozíció franciás hatásokat is mutatott. A korai hegedű–zongora szonáta első tételének egyik szélesen áradó témája – úgy éreztem – akár C. Franck szonátájába is „beférne”. A kamaradarab furcsa kakukktojásként keveredett a zenekari alkotások közé, talán ezért keltett visszafogottabb hatást.

A koncertet záró kétzongorás fantázia tételeit Paul Klee hét festménye ihlette. A mű olykor Poulenc kétzongorás versenyének szellemességét idézi, annak könnyedsége nélkül. Az élvezetes előadást a közönség nagy szeretettel fogadta, az előadók a tapsokat a legszellemesebb tétel megismétlésével köszönték meg, s az ismétléskor már az a felszabadult játékosság is megjelent, amit elsőre kissé hiányoltam.

II. felvonás

2007. november 27.
Fesztivál Színház

VERESS:
Szonáta zongorára (1929) – Várjon Dénes
Szonáta szólógordonkára (1967) – Rafael Rosenfeld
2. vonósnégyes (1936-37) – Keller Vonósnégyes
József Attila-dalok (1945) – Németh Judit, Simon Izabella
Trió hegedűre, mélyhegedűre és gordonkára – Mary Ellen Woodside, Claudio Veress, Rafael Rosenfeld

A programot nyitó zongoraszonátát Veress még zeneakadémista korában írta, s csak 1996-ban jelent meg nyomtatásban. Élvezetes alkotás, csak a III. tétel terjengőssége jelzi, hogy még nem kiforrott mester művével találkozunk. Várjon Dénes szép előadásából kiemelendő a lírai középső tétel befejezésének megkapóan szép megformálása.

A szólógordonkára írt szonátában Veress bámulatosan aknázza ki a hangszer lehetőségeit. Rafael Rosenfeld nagy átéléssel, szépen játszotta a háromtételes művet. A műsorfüzet a szonátát „avantgárd-mű”-nek nevezi, azt hiszem, tévesen. Ez a nagyon szép effektusokat bemutató, de mindenfajta szélsőségtől tartózkodó darab 1967-ben már aligha számított avantgárdnak.

A 2. vonósnégyes alighanem az este fénypontja volt. Nem értem, hogy a Keller Vonósnégyes által szemlátomást nagy szeretettel és igen magas színvonalon bemutatott csodálatosan szép háromtételes kvartettről miért nincs lemezfelvétel, s miért nem szerepel sokkal gyakrabban a koncerttermekben!

A József Attila-dalok számomra némi csalódást jelentettek. Nem ilyen zenét társítanék a költő verseihez. (Érdekes, milyen kevés zeneszerzőnk vállalkozott a talán legnagyobb magyar költő megzenésítésére. Lehet, hogy nem véletlen? Az anyag ellenáll?) Németh Judit előadói gesztusait és csodálatos hangját mintha egy nagy operaszínpadhoz és hatalmas zenekari kísérethez igazította volna... Kár.

A koncertet záró trió ünnepi fényét emelte, hogy a mélyhegedű szólamát a szerző fia, Claudio Veress játszotta. A kéttételes trió nagyszerű példája annak, hogy igazi „modern” zene is lehet könnyen befogadható, első hallásra megszerethető. Mint a legtöbb Veress-kompozíció.

Epilógus

A hangversenyeket beharangozó plakátokon és a műsorfüzeten büszkén virított a cím: „A magyar zene ünnepe”.

Sok feltétel adott volt: az egyik legjelentősebb magyar zeneszerző születésének 100. évfordulója; izgalmas, élvezetes művek; jól felkészült, világhírű előadók; igényesen szerkesztett, informatív műsorfüzet.

Ahhoz, hogy a két este valóban a magyar zene ünnepe legyen, csak egy valami hiányzott – de az nagyon: még néhányszáz érdeklődő zenebarát...