Nagyon hiányzik a Kocsis – A Nemzeti Filharmonikus Zenekar évadnyitó hangversenye

2023. szeptember 25.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Berecz Mihály (zongora)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Kovács János
"Évadnyitó hangverseny"

Debussy: A tenger - három szimfonikus vázlat
Ravel: G-dúr zongoraverseny
Bartók: Concerto zenekarra, Sz. 116, BB 123

Az idén 100 éves Nemzeti Filharmonikusok kezdte meg most az új évadot. Jó lenne, ha most egy szép összefoglalóval tudnám köszönteni őket, de ekkora áttekintésem sajnos nincs, ahhoz túl fiatal vagyok. Habár, ha jobban belegondolok, amikor kiskamasz koromban a fővárosba költöztem, hogy megkezdjem középiskolai tanulmányaimat - szinte napra pontosan ötven évvel ezelőtt – hallottam először őket egy Zeneakadémiai koncerten, amikor Aaron Copland vezényelte saját klarinétversenyét – nagyon is emlékezetes esemény volt az nekem.

Az biztos, hogy az a zenekar még egy teljesen más együttes volt. Azóta gyakorlatilag mindenki kicserélődött az együttesben, sőt, akkor még a nevük is más volt. A nagyobb korszakok azért megvannak a fejemben, nagy élmény volt a Zeneakadémia orgonaüléséről Ferencsiket szemből látni. és emlékszem arra a karmesterversenyre is, ahol az együttes későbbi főzeneigazgatója, Kobayashi Ken-Ichiro feltűnt. Mindketten nagyszerű karmesterek és muzsikusok, de Ferencsik talán életkora, Kobayashi pedig külföldi érdekeltségei miatt nem tudta a muzsikusokat, és rajtuk keresztül az egész együttest összerakni, nap-mint-nap csiszolni és felépíteni.

A legnagyobb fordulópont nyilván 1998 volt, amikor Kocsis Zoltán vette át azt a zenekart, amit akkor rögtön át is neveztek! És itt kénytelen vagyok egy percre megállni. A „állami” lecserélése „nemzetire” akkoriban mindenhol elterjedt, és ez azért sokakban keltett rossz érzéseket. Kevesen gondolták át azt az egyébként egyszerű tényt, hogy ezek a szavak nem szinonimák. Körülbelül az a különbség, mint a kutya és az eb között, Az eb szó használatának van egyfajta jogi konnotációja. Van ebadó, eboltás és ebrendelet, de az ember legjobb barátja a kutya! (A kutya szónak például vannak becéző formái, az ebnek nincsenek.)
A „Nemzet” az egy erősen kulturális kategória, az „Állam” pedig sokkal inkább jogi. Az, hogy akkoriban az adóhivataltól kezdve a trafikon keresztül a tökgyaluig mindent átkereszteltek, nem kellene, hogy zavarja ezt a zenekart. Ők – az előbbiekkel ellentétben - tényleg nagybetűvel „Nemzetiek”!

De az együttest végül mégse a neve emelte fel – hanem Kocsis. A céltudatos erőszakosságával, fantáziájával és zeneiségével és még ki tudja mivel.

A felsorolhatatlan csodákig…

Volt egy Debussy Pelléas, vagy a Bartók Zene, vagy a Richard Strauss operák? Mondjam a Schönberg Mózes és Áront? Esetleg Beethoven összes szimfóniáját, amit egy szombat délután elvezényelt a Zeneakadémián állva és kívülről? Inkább nem sorolom. Ahogyan persze az esetlegesen előforduló fáradtabb „kötelesség” koncerteket sem.

És hogy ez a koncert milyen volt?

Egyszóval: Jó! Ha viszont kicsit bővebben kellene kifejtenem, először azt mondanám, hogy folyamatosan javult. Talán az, hogy túl közel ültünk (földszint második sor), nekem legalábbis nehézzé tette, hogy a hangos zenélésből kihalljam a részleteket. Szinte csak az első sort láttam, tehát a látvány nem nagyon segített. A Debussyhez illő pasztell színek és finomságok csak lassan bontakoztak ki. Ebben nyilván én vagyok a hibás, amire az a bizonyíték, hogy amint hozzászoktam a hangzáshoz, szépen lassan megszólalt minden.

A Ravel zongoraverseny nagy kedvencem, és Berecz Mihály nagyon szépen meg is csinálta nekünk. A hangos ováció hallatán próbáltam kitalálni, hogy mi lesz a ráadás. Valami csendesebb a Miroirs-ból? Én vajon mit választanék?

És aztán megtudtuk: Berecz Mihály Bartókot játszott, mégpedig a „Három Csíkmegyei népdalt…” Az ötlet és a kivitelezés is lefegyverző volt.

És persze aztán a Concerto – amiért odamentünk! Szerencsére nem is próbálják meg „elcsépelni”. Nem mindenki képes elegendő intenzitással és kellő önbizalommal előadni. Szóval elég régen hallottuk utoljára, és már csak ezért is különösen jól esett.

Hazafelé a feleségem mégis szokatlanul szótlan volt, aztán némi unszolásra mégis kimondta: Kovács János kifogástalan. A munkája és a vezénylése is nagyon tetszik. Annak idején Kocsist az érdesség és a kiszámíthatatlanság is néha hibákba vitték, de aztán valahogy az igazán nagy produkciók pontosan ettől robbantak nagyot. Kocsist nem felejtettük el – és nagyon hiányzik!