Legyőzött nehézségek (A Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny díjazottjainak gálaestje)

2011. szeptember 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Ilja Kondratyev (2. helyezett)
Comment, disaient-ils (km.: Szabóki Tünde)
Die Loreley (km.: Pataki Potyók Dániel)
Transzcendens etűdök No. 11 – Harmonies du Soir
IX. Magyar rapszódia

Balázs János (3. helyezett)
Esz-dúr zongoraverseny

Alexander Ullman (1. helyezett)
A-dúr zongoraverseny

Km.: A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vez.: Medveczky Ádám

*

Hetven zongorista jelezte előzetesen, jön Magyarországra, végül ötvenhárman merték valóban vállalni a megmérettetést a héttagú nemzetközi zsűri előtt. Öten jutottak a döntőbe, ahol mindhárom díjat kiosztották, és megosztott helyezés sem volt. Sajnos, orvosai nem javasolták a repülést Charles Rosennek, így szólóestje – amelyre készültünk – elmaradt, és a zsűri elnökeként is nélkülöznünk kellett. Helyette Nagy Péter ügyvezető elnökként látta el a posztot.

A díjátadást követően először a második helyezett, az orosz Ilja Kondratyev mutatta meg, mivel érdemelte ki a díjat. Kezdésnek két dalt választott. Ezek kötelezően szerepeltek a verseny műsorán, amelyet egyébként a résztvevők – elég sok szabadságot kapva – maguk határozhattak meg, így az is része volt a bírálatnak, milyen volt összeállításuk. Kondratyevet már a kezdő futamokban érzékeny billentyűs muzsikusnak, együttműködő kamarapartnerként ismerhettük meg. Ugyanakkor feltűnő volt affektált mozdulata, ahogy kezét magasra emelte, majd ismét a billentyűkre helyezte, bár ez összhangban volt muzsikálásának stílusával.
Szabóki Tünde éppen csak beénekelte magát a rövid dalban, mire annak vége lett. Pataki Potyók Dánielnek jóval komolyabb feladata volt a Loreley-jel, szép hangon, kifejezően énekelt és hangerővel is bírta. Kondratyevnek itt már valódi virtuozitásról és erőről is tanúbizonyságot kellett adnia, ahogyan a 11. transzcendens etűdben is. De ő nem féktelen zongorahuszár, inkább a zenében való elmélyedés érdekli inkább: erről a továbbiakban is meggyőződhettünk. Az etűdben az este csendjét idéző lágyabb dallamokat és a dörgő basszusfutamokat is azonos meggyőzőerővel szólaltatta meg. A rapszódiában azt is bizonyította: érti a magyaros liszti világot is. Alapvetően lírai alkatú zongoraművész, akinek kétségtelenül kiváló technikája eszköz mondanivalója kifejtéséhez. Ezt bizonyította a ráadással, a Margit a rokkánál című Schubert-dal átiratával is.

Balázs János inkább a virtuozitás felől közeledik a zongorázáshoz. Ezt igazolta a ráadással is, amely Johann Strauss Denevérjének dallamira készült parafrázis, Cziffra György nyomán, szellemében. (Közismert az ifjú művész vonzódása a nagy zongorista elődhöz.) Balázs János kezei sem száguldoznak azonban öncélúan a billentyűkön, ezt a nagyon is sokoldalúan felkészült pianistát kívánó zongoraversenyben bizonyította. Félelmetes futamok, lágy dallamok, párbeszéd a triangulummal, minden a helyén volt. Ha van „rongyláb” akkor van „rongykéz” is, és Balázs János azt a benyomást kelteti, neki ilyen van. És itt idézhetjük Alan Walker könyvéből Saint-Saëns mondatát: „A Művészetben a legyőzött nehézség már szépség.” Jogos volt az ováció és a nagy taps.

Több mint jelzésértékű az, hogy a verseny döntőjébe a fiatalabbak, sőt a legfiatalabbak, a húszas éveik felé járók, vagy egy-két évvel idősebbek jutottak. Kondratyev néhány nappal 23. születésnapja előtt lett második, Balázs János épp a gála napján lépett huszonharmadik életévébe, a másik két döntős18 és 19 éves volt. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy aki ebben az életkorban nincs technikailag minden képessége és biztos zenei tudás, egy bizonyos művészi érettség birtokában, lemarad a világ nagy hangversenytermeiért folytatott küzdelemben. Tetszik, nem tetszik, ez ilyen.

Az első helyezett az egyik legfiatalabb résztvevő, a húszéves angol Alexander Ullman lett. A gálán halott produkciók fényében azt lehet mondani, teljesen megérdemelten. Nála a virtuozitás, a zenei tudás és a művészi egyéniség, érettség azonos súllyal van jelen. Technikai képessége jóval túlmegy azon, hogy az csak sok hang (hangos) lejátszását jelentse minél rövidebb idő alatt. Azt jelenti, hogy a zongora billentyűit minden helyzetben képes úgy leütni, ahogy azt ott kell. Félelmetes futam után odatenni egy kis ppp hangocskát, átmenet nélkül váltani a hangszínek, hangerők között. Mozdulatai gazdaságosak, nincs bennük külsődlegesség. Igazi zongoraművész: a hangszerből, mint eszközből, a műből, annak formája felmutatásából (ld. A-dúr versenymű) és saját egyéniségéből elválaszthatatlan egységet formál. Megtehette azt, hogy műsorát és az egész versenyt második ráadásként az öregkori En Rêve – Nocturnnel zárja. Ha van értelme egy ilyen vetélkedésnek, az ez: egy ilyen formátum megtalálása, bemutatása.

Végeredményben a döntősök mind arra világítottak rá: a valódi Liszt ott van a félelmetes technikai követelményű darabok mögött, de a technika nem öncél, a művészet szerves része, mert ha a virtuozitás fölényes, a művek minden szépsége feltárul.