Kis pihenő a második hullám előtt - A Budapesti Fesztiválzenekar a Müpában
2020. szeptember 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
BEETHOVEN: 4. (B-dúr) szimfónia, op. 60
R. STRAUSS: Ariadné Naxos szigetén, op. 60 - részletek („Es gibt ein Reich” és zárójelenet)
Szabóki Tünde (Ariadné)
Roberto Saccà (Bacchus)
Samantha Gaul (Najád), Mirella Hagen (Echo), Olivia Vermeulen (Driád)
Budapesti Fesztiválzenekar
vez.: Fischer Iván
Többször meséltem róla, hogy miért nem hiszek a tárgyilagos kritikában. Nincs az a felkészült recenzens, aki szakemberként képes volna megfeledkezni korábbi élményeiről, aki nem vesz tudomást a különleges, személyes befolyásokról és érzelmekről.
Különösen egy ilyen helyzetben. Szinte elképzelhetetlen, de több mint fél éve nem voltunk hangversenyen, és a hiányérzet már konkrétan fájt.
Biztosan ezért is éreztük, hogy már amikor beléptünk az előtérbe, az ismerős fények, illatok, a közönség zaja és a jó ég tudja, hogy még milyen fizikai jelenségek a szokásosnál sokkal élesebben emlékeztetnek bennünket korábbi élményeinkre. Évtizedek óta járunk hangversenyekre, és megnyitása óta pedig legtöbbször pontosan ide, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Most pedig egyszerre minden itt van előttünk, bennünk.
Nem konkrét programok jutnak eszembe, nem művek, szólisták és együttesek, hanem egyfajta esszenciális koncentrátum. Ez nem egy belépőjeggyel megváltható program, hanem spirituális, sőt még inkább szakrális élmény. A Budapesti Fesztiválzenekar ma esti műsora szinte csak ráadás, nem is hiszem, hogy képes lennék csak rájuk figyelni.
Pedig a Beethoven negyediket nagyon meg akartam hallgatni. Szeretem, de érthetetlenül ritkán játsszák. (A vicc szerint Beethoven három szimfóniát komponált, a harmadikat, az ötödiket és a kilencediket…)
Nagy szerencsém volt, hogy 2009-ben végigülhettem azt a vasárnap délutánt, amikor az NFZ a Zeneakadémián szinte együltőben eljátszotta mind a kilencet. Más körülmények között nem lett volna ennyire egyértelmű, hogy ez a termés mennyire homogén, nincs benne se ifjúkori zsenge, se másmilyen botlás. Utána szinte tervszerűen újrahallgattam a kevésbé népszerű szimfóniákat is.
A Fesztiválzenekarnak tudtommal nem volt hasonló sorozata, ők az idén februárban megtartott Beethoven marathonon is csak a nyolcadikat adták elő. Fischer Ivánnak viszont nyilvánvalóan nagyon is kézben vannak ezek a szimfóniák. (Nem is olyan régen mindegyiket fölvette az amszterdami Concertgebouw zenekarával.)
Ilyesmik járnak a fejemben, szóval a zenei élményt végső soron a saját emlékeim produkálják, igaz, a Fesztiválzenekar segítségével. Egy-egy emelkedett jelenet kizökkent, akkor muszáj rájuk figyelnem, mert nagyon szép a második tételben a klarinét szóló, és a harmadikban is a fafúvós-kórus csillog legszebben. Ja igen, és volt még a fagott nagyon rövid, mégis emlékezetes virtuóz jelenete a negyedik tételben. Aztán belátom, hogy a fafúvók tündöklése talán mégis inkább a darab hangszereléséből, karakteréből fakad és egyébként mindenki nagyon szépen muzsikál…
A szünet után is csak rövid ideig próbálkozom azzal, hogy magára a pódiumra figyeljek. Az egyik legszebb koncertélményem tolakszik állandóan elém, mintegy összehasonlítási alapul. Persze, az is Fischer Iván és a Fesztiválzenekar volt, ugyancsak az Ariadné jelenetekkel, még 2007-ben. (http://momus.hu/article.php?artid=4033) Nagyon is jól emlékszem rá.
Akkor Jane Eaglen döbbenetesen jó volt, talán ezért is aggódom kicsit Szabóki Tündéért. Régóta nagy tisztelője vagyok, de a Mahler másodikban (Kobayashival, 2014) kicsit fáradtnak tűnt, és azóta ilyen, nagyobb feladatot jelentő produkcióban sajnos nem hallottam. Ráadásul most ezt beugrással vállalta. (Eredetileg a híres 2006-os Zürichi előadás két főszereplője, Emily Magee és Roberto Saccà szerepelt a plakáton, de közülük a neves szoprán – talán a járvány-korlátozások miatt – nem tudott eljönni).
Szóval sok mindenre fel voltunk készülve lelkileg, de erre a mindenre rácáfoló hatalmas teljesítményre nem! Talán Szabóki Tünde csak kipihente magát? Nem, nem, ennyihez az nem lenne elég. Mintha mindig erre készült volna. Tökéletes „Richard Strauss” hang. (A feleségem azóta azzal zaklat, hogy nem létezik, hogy nincs vele Négy utolsó ének, azt most már csak vele akarja meghallgatni…)
A tenor, Roberto Saccà is tetszett. Bacchus itt egyáltalán nem hőstenornak való szerep, nem istenségként szól, hanem egyfajta színes tünemény.
De valójában a legfelemelőbb most is (ahogy 2007-ben) a három, dobogóra állított hölgy vokálja volt. Szinte valószínűtlen, hogy lehet ilyen tisztán és csillogóan énekelni.
Nagyon szép hangverseny volt, de úgy néz ki, hogy sokáig ki is kell bírnunk vele. Szigorodik a második hullám és a hozzám hasonló öregnek ajánlott megint inkább bezárkóznia a lemezgyűjteményével. Megpróbálom, de tudom, hogy egy ilyen koncert nagyon hamar megint hiányozni fog.