Kettős beszámoló Szokolay Balázs koncertjéről

2007. november 15.
Zeneakadémia

Szokolay Balázs – zongora

BRAHMS: 4 ballada, Op.10
GRIEG: Ballada
LISZT: h-moll ballada
CHOPIN: 4 ballada

Az őstojás

Goethe szerint a ballada: őstojás. Amiből megszületett a három műnem, a líra, az epika és a dráma. Mi úgy tanuljuk: „tragédia dalban elbeszélve” (Greguss Ágost). Ha van abszolút irodalmi műfaj, mely csak a legnagyobbak kezén bontakozik ki a maga teljes pompájában, az éppen a ballada. S ha van zenei műfaj, mely jó romantikus szokás szerint megkerülhetetlen irodalmi konnotációkkal bír, az nem más, mint a ballada. Ami ennél fogva szintúgy csak a legnagyobb komponisták kezén bontakozik ki.

Csupa „ballada” műfajában fogant zongoraműből összeállítani egy koncertestet nem csekély kockázattal jár; amilyen kézenfekvő e híres balladákat egymás mellé állítani, olyannyira kétséges is egyszersmind. Mert a műfaj elidegeníthetetlen lényege, veleje a tömörség, a nyelvi (ill. zenei) kifejezés minden formáját magába olvasztani akaró műalkotás, s mint ilyen, egy teljes estén csak akkor képes megragadni a hallgató figyelmét – persze végig a kellő koncertrációt követelve –, ha az előadó kompetenciájáról, elhivatottságáról, szakmai rutinjáról egy szemernyi kételyünk sincs.

Szokolay Balázs a műsorszerkesztés tanúsága szerint nem ijedt meg a saját árnyékától. Igaz, nem is ugrotta át azt. (Igaz, nem is vártuk tőle.) Vártuk viszont, hogy mesélje el nekünk, mi is az a ballada. Vigyen be minket a radványi sötét erdőbe, s ha kell, akár változzon varjúvá, vagy mossa szakadásig a véres leplet! Ezt kis híján meg is tette: Brahms (Op. 10-es Balladák), Grieg (Ballada), Liszt (h-moll ballada), valamint Chopin négy balladája szerepelt a műsoron, mellyel csaknem teljes egészében kimerítettük, amit ebben a műfajban lehetséges.

Brahmsszal nyitni általában is szerencsés, ez esetben pedig az egyetlen jó megoldás. A német szerző balladái kevésbé extrovertáltak, kevésbé világiasak, mint a sorban utána következők. Brahms inkább befelé fordul, belülről közelít ehhez a műfajhoz. Hallhatóan ezt az irányt követte Szokolay is, előadásai töredezetteknek indultak, széttagoltak voltak, lényegesen kevesebb intenzitással játszotta ezeket, mint az utána következő számokat. A Grieg-balladához és a Liszt-műhöz képest ezek a Brahmsok szinte már tartózkodónak hatottak, a vártnál karcsúbbak, szikárabbak maradtak. A pianista igazi arca a Griegben mutatkozott először, és talán a h-moll balladában csúcsosodott ki igazán. Hitem szerint a norvég komponista darabjának előadása volt a koncert leghitelesebb momentuma, Szokolay jó tempóban, széles dinamikával, a művet megfelelően „romantizálva” adta elő, éreztem nála az elmaradhatatlan homályt, a sűrű ködöt, a gyászsikolyt. Nem úgy a Lisztben: a h-moll ballada interpretálása harsány volt, durva, kapkodó, és számomra már-már arrogánsnak hatott. Erre mondják mifelénk: túldimenzionált. Kevesebb alighanem több lett volna.

A szünet után a Chopin-művek szerencsénkre inkább a Grieg-darabban megismert előadásmódhoz közelítettek. Míg a g-moll még őrizte a Liszt-műben megismert, zavaróan kalapáló tovalendülést, az F-dúr és az Asz-dúr már jóval kiegyenlítettebben szólt az előbbieknél, az f-moll már inkább az elsőhöz állt közel. Kiegyenlítettebben, mégsem igazán kiegyenlítetten szólt: gyakran elkent balkéz, sok felesleges sietség, Chopinhez túlontúl erőszakos billentés – ezeket hallottam; máshol viszont szépen kivitelezett lírai részeket, gondosan kidolgozott dinamikai váltásokat. Alapjában véve olyan előadást, melyen éreztem, a művész tisztában van a műfaj sajátságaival, és van róla mondanivalója. És persze semmit nem bíz a közönségére: Szokolay értelmez, magyaráz, súlyoz, a szánkba rág. Hogy ez jó-e vagy sem, az csak a második kérdés.

Szokolay zongorázásának útja, iránya van, igazi térbeli szerkezete nincsen. Lineárisan működik ez a játékmód, a tempó, a dinamika, a billentés következetessége, akár a fonálra fűzött gyöngyöké, mely könnyedén megtalálja a viszonyt a szomszédos elemekkel, és kirajzolja a mű menetét. De a darab „térbeliségéről”, az alkotórészek kommunikációjáról, a struktúra elemeinek összhangjáról, mellyel a klasszikus műszerkezetet kirajzolná, azonban le kellett mondanunk. Sok volt az emóció, kevés a tiszta logika.

Balázs Miklós

Válaszút előtt

Meglehetősen konvencionális, de nagyon szép koncepció szerint összeválogatott műsorral lépett színpadra csütörtök este Szokolay Balázs. A négy romantikus szerző a balladák négyféle világát mutatja meg a hallgatóságnak. Arra készültünk tehát, hogy Szokolay Balázs vezetésével bejárhatjuk a műfaj program szerint felvonultatott arculatait.
Mint az élőzene esetében oly sokszor megesik, előzetes számításaink most is csalódást okoztak számunkra.

A színpadra lépő művész láthatóan feszült volt, de az arcán tükröződő mély koncentráció megnyugtatta a hallgatóságot: hiszen pontosan ez az, amivel le lehet győzni a fellépéssel együtt járó izgalmakat. Úgy gondolom, különösen nehéz feladat abban a házban egy nagyszabású koncertet adni, melynek 20 éve tanára az ember.

Brahms balladái talán a műfaj romantikus megjelenési formáinak legkülönlegesebb darabjai közé tartoznak. E művek hallgatásakor azonban kissé ki kell tágítanunk a ballada fogalmához kapcsolódó jelentést. Itt nem csupán az emberi lélek félig-meddig homályba burkolt működési elve áll a központban. A darabok meglehetősen filozofikus hangvétele ennél átfogóbb talány, a mindenség előttünk szintén nagyon rejtélyes működését igyekszik megérteni. Az ember itt csak egy kis részlet, amely ráadásul most kívülről szemléli azokat a nagyléptékű folyamatokat, melyeknek ő csak hangyányi része.

A csütörtöki koncerten ebből az égvilágon semmi sem született meg. A darabok összefüggéstelen hangokra estek szét, melyek a vehemensebb részeken minden kontroll nélkül leöntött pedállal alkottak teljes zűrzavart. Szokolay felhúzott vállakkal, kínlódva, feszengve igyekezett átfogni Brahms egyszerű eszközökkel megjelenített világképét.

A Grieg-darab ennél sokkal primitívebb muzsika. Itt nyugodtan támaszkodhatunk szokványos balladai képzetünkre, annak is legegyszerűbb megjelenési formáira. Az elhangzottak azonban nem sokat változtak. A hang – a testtartásból következően – továbbra is kemény, a gyors részek csapkodóak, a pedál pusztán csak zűrzavarnövelő tényező.

Liszt újabb rétegét tárja fel a balladának. Az ő zenéje is túlmutat az emberi lélek értelmezésén, de nem a gondolkodó szabadságával. A lélek nála egyértelműen a keresztény kultúrkör részeként, hol a menny kapuit döngetve, hol pedig a pokol kínjaihoz lesüllyedve jelenik meg.
A helyzet a színpadon azonban nem sokat változik. Most már akad egy-két szebb, lágyabb hangszín a sok keménység között, de egy újabb alapvető hiba jelenik meg a színen: a ritmus. Az összevissza rángatott tempó, önkényes hirtelenséggel végbemenő lassítások, gyorsítások teljesen megölik a darab hatását.

A szünet után következik az adu ász: a romantika egyik leghíresebb balladacsokrával Chopin kerül reflektorfénybe.
A sorrend a szokásos „időrendi”: g-moll, F-dúr, Asz-dúr, majd pedig az f-moll.
És láss csodát, Szokolay nagyon lassan kezd magára találni. A g-moll ballada még áldozatául esik a csapkodásnak, de az F-dúr 6/8-os ringása már elhomályosítja a Liszt-mű tempóingadozásainak rossz emlékét. Egészen megkapó pillanatok születnek meg a békésen ringatózó melankolikus részekben, és bár változatlanul csúnya hangon, de legalább különösebb maszat nélkül hangzanak el a viharos részek. A coda sajnos nem sikerül, a fékevesztett csapkodás megint a jobb pedál jótékony homályába rejti a melléütések és a bántóan éles hangok tömegét.

Az Asz-dúr és az f-moll ballada már teljes egészében ezt a képet mutatja. A lassú, érzelmes, bensőséges részek egyre ihletettebb hangulatba ejtik a közönséget, az izgatott ütemek pedig az idő előre haladtával a művész és a hangszer egyre jobb kapcsolatáról tanúskodnak.
Még a koncert vége is messze van a kívánatostól, de azért sokkal szimpatikusabb, mint ahogy elindultunk. Lehet, hogy Chopin emberléptékű, a lélek önelemzésére épülő világa közelebb áll Szokolayhoz, mint az ennél tágabb gondolati síkon nyugvó darabok. De az is lehet, hogy csak megnyugodott.
Az viszont egyértelmű, hogy az egész koncert alatt nem sikerült felmutatnia egy igazi, klasszis művésznél elengedhetetlen saját hangot, saját értelmezést.

A szopránhoz képest folyton késleltetve megszólaltatott, alig-alig hallható basszusok, az önkényes tempókezelés, a fékevesztetten őrjöngő tombolások egy letűnt interpretációs stílus jellemző megnyilvánulásai. Horowitz, Lipatti, Paderewski felvételein találkozhatunk efféle előadói túlkapásokkal. De a különbség az, hogy ők cserébe felejthetetlen hangszínekkel, árnyalt pedálhasználattal ajándékoztak meg bennünket, s még az árnyékát is kerülték annak, hogy ami elhangzik, az nem az akaratuk szerint történik.

Úgy tűnik, Szokolay pályája döntő fordulat előtt áll. Az a tudás, az a tehetség, amivel ő rendelkezik, mind arra vár, hogy egy merész lépéssel megteremthesse önálló karakterét. Ha ez nem sikerül, végleg belesüpped a tanári karosszék kényelmébe. Ha sikerül, akkor új kategóriába léphet.

BaCi