Hattyúdal - Mahler 9, NFZ, Kovács János
![]() |
Mahler 9., NFZ & Kovács János fotó:© Csibi Szilvia |
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mahler: IX. (D-dúr) Szimfónia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Kovács János
A járvány miatt sokkal óvatosabban járunk hangversenyekre, az ffp2-es maszkok némileg kényelmetlenek is – de legyünk őszinték, a Mahler Kilencedik eleve bizalmatlanná tesz. Nincs túl sok olyan karmester, akiről úgy gondolom, jó esélye van a művel szemben.
Nem is kell, hogy boldog-boldogtalan kísérletezzen vele, de őszinte leszek, nekem magamnak is meg kellett küzdenem azért, hogy esélyem legyen befogadni, megérteni egy ekkora művet.
Bach Máté-passiójától számítom a „zenebarát” pályámat (1976), de a barokkal párhuzamosan lelkesedtem a kortárs művekért is – rendszeresen látogattam a KISZ Rottenbiller utcai kultúrházában működő Új Zenei Stúdiót. Mahler viszont sokáig idegennek tűnt. A Joó Árpád-féle sportcsarnoki Ezrek Szimfóniájára egyfajta kötelességtudat vitt el, de alig emlékszem másra, mint azokra a hatalmas, huzat-lengette fekete drapériákra, amivel a hatalmas terem kihasználatlan helyeit próbálták leválasztani. Érdekes, de valamivel később éppen a Kilencedik szimfóniával kezdtem kísérletezni. Bruno Walter legendás lemezét hallgattam végig sokszor – egynéhányszor partitúrával a kézben – alighanem puszta sznobizmusból. Olyan emberek dicsérték, akiket nagyra becsültem, de – akkor még – nem sikerült maradéktalanul magamévá tennem.
Végül aztán az „Auferstehung”, azaz a második szimfónia hozta meg azt az áttörést, ami később a teljes Mahler életművet érthetővé, feldolgozhatóvá, átélhetővé tette számomra. De még most is úgy gondolom, hogy talán a Kilencedik a legnehezebb. Elvontabb, szétszórtabb, mint a többi. Konkrét utalások is előfordulnak benne, de általában is olyan, mint amikor egy öreg bölcs csak oldalszámokra, részletekre hivatkozik. Nem mindent akar személyesen elmagyarázni, régen rossz, ha azokat nem tudod, vagy érzed magadtól is. Egyetlen jó helyen elejtett pontos gesztusnak is elegendőnek kell lennie. Úgy gondolom, hogy aki hosszúnak és terjengősnek érzi ezt a művet, az alapjaiban érti félre. Valójában inkább szűkszavú és lényegretörő...
Magától értetődik, hogy egy ilyen mű meghallgatásához valamelyest a közönségnek is felkészültnek kell lennie, de a karmester feladata példátlan. Egy tehetségesebb ifjú az első szimfóniát, vagyok akár az ötödiket jó eséllyel műsorra tűzheti, de a Kilencediket nem véletlenül kerülik.
Szerencsére nem is játsszák túl gyakran. (Utoljára pár éve az Amsterdam Concertgebouw előadásában hallottam, Bernard Haitink vezényletével - article.php?artid=7163)
Kovács János vezényletével viszont mindenképpen hallani akartam. Mindig tiszteltük – éppen tíz éve, hatvanadik születésnapjára külön méltatást nem írtunk, éppen csak kigyűjtöttük azokat a korábbi cikkeinket, amikben róla történt említés, érdemes belelapozni… (article.php?artid=6046)
Az korábban is előfordult, hogy néha kibújt a zenekari árokból, most viszont, - bizonyára hetvenedik születésnapja alkalmából - éppen a karmesteri szempontból legproblémásabb darabokban kezdte megmutatni magát!
Még ősszel a Rádiózenekarral csinált egy nagyon szép Brucknert – akkor is az életmű utolsó szimfóniája, a Kilencedik volt műsoron, most pedig a Nemzeti Filharmonikusokat dirigálta.
Szeretem ezt a zenekart, a műsorpolitikájukat, a nyitottságukat, amiben külön pozitívum, hogy saját, az együttműködéshez szokott kórusuk is van. Szeretem a hangzásukat is, mégis éppen ez utóbbi az, amire az utóbbi időkben némileg féltve-aggódva figyelek, mikor fog majd feltűnni az állandó és könyörtelenül pontos saját nevelő-karmester hiánya. Egyelőre nincs gond, igazán szépen muzsikálnak, de az összjáték helyett mintha most inkább a szép szólók dominálnának.
Az összkép egyértelműen jobb, mint amit ebben a darabban utoljára az Amsterdam Concertgebouw zenekartól hallottunk, de – és ebben egészen biztos vagyok – ez már csakis Kovács érdeme. Nehéz lenne pontosan összefoglalni, de mintha minden a végleges és megnyugtató helyére került volna. Az a szó, hogy „megnyugtató” azt hiszem most különös jelentőséggel és kifejezőerővel bír. Nyugalmamat most nem holmi problémátlanság és dimenziótlan egysíkúság okozza. Az élet bonyolult, ráadásul véges, de látjuk az érelmét és így meg tudunk békélni vele.
Kovács János úgy gondolta, hogy eljött az idő, hogy elvezényelje, én pedig úgy érzem, hogy lassan megértem arra, hogy meghallgassam.
Megéri megöregedni...