Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Fura, ellentmondásos és katartikus – Ian Bostridge és Thomas Adès a Zeneakadémián

2014-12-12 18:59:44 - zéta -

Ian Bostridge és Thomas Adès 2014. december 7.
Zeneakadémia

Franz Schubert: Winterreise
Ian Bostridge – ének, Thomas Adès – zongora

Fura és ellentmondásos, de mindenképpen emlékezetes koncertet adott vasárnap este a Zeneakadémián, jó háromnegyed ház előtt Ian Bostridge és Thomas Adès. A dalirodalom egyik vitathatatlan csúcsa szerepelt műsoron, Franz Schubert önéletrajzi vallomásnak is beillő utolérhetetlen remeke, A téli utazás, melyet Wilhelm Müller verseire komponált. Maga a zeneszerző levelében hátborzongatónak minősítette új dalciklusát annak elkészültekor, amely Őt, az alkotót is kellően meggyötörte.

A Winterreise nem kerül túl sűrűn műsorra és ez jól is van így, mert tapasztalatból tudjuk, hogy bizonyos remekműveknek árt, ha elcsépelik őket. Jómagam, közel négy évtizedes koncertlátogatás után most érkeztem el a hatodik élő előadáshoz. Az eddigi névsor ugyanakkor fölöttébb illusztris, a továbbgondolkodáshoz le is kell őket írnom, csak időrendben: Polgár László, Hermann Prey, Theo Adam, Peter Schreier és Tóth János. Fontos ugyanakkor jelezni, hogy a legutolsó koncert is bő másfél évtizede volt, azaz a pesti dalkultúra látványos hanyatlását A téli utazások előadásainak számán is pontosan lekövethettük.

A fent említett öt jeles művészt összeköti, hogy valamennyien énekesként közelítettek Schubert művéhez, de ez egészen eddig a vasárnapig egyáltalán nem tűnt lényeges szempontnak. Ian Bostridge előadása viszont egy csapásra más dimenzióba helyezte egykori produkciójukat, ezért is tartom kiemelni esetükben az énekes megközelítést. Bostridge ugyanis ezen a koncerten mindent csinált, csak éppen énekelni nem énekelt, legalábbis a szó klasszikus értelmében nem.

Megjelent egy hórihorgas, lakli, nyakigláb fiatalember, aki – bár már ötvenéves – megőrizte kamaszos hevületét, annak minden bájával és sutaságával együtt. Technikai oldalról hallgatva „éneklése” a minimális alapkövetelményeknek sem felelt meg, a hangokat olykor frázisonként váltogatva eltérő helyen képezte, ráadásul a szólam mélységei és magasságai egyaránt csak erőteljes küzdelem hatására szólaltak meg valahogy. A hangadása többnyire szorított, az elején – látva a befeszülő éneklésmódot, hallgatva a görcsösebbnél görcsösebb hangokat – azt gondoltam, nem is fogja bírni az előadás végéig. De Bostridge – talán pont a hangképzés kiszámíthatatlan változtatásával, de ebben nem vagyok biztos – a vége felé úrrá lett a nehézségeken, mindenesetre sikeresen értünk el a Der Leiermann végéig. A hangi megfeleléshez társult még, hogy Bostridge groteszk mozgásokkal, járkálással, görcsös hajlongásokkal, hatalmas karmozdulatokkal kísérte előadását, ami minimum szokatlan és meghökkentő volt, bár idővel hozzászoktunk.

De…

Ha a nyájas Olvasó az eddigiek alapján azt gondolja, hogy az előadás a Winterreise totális kudarca lett volna, akkor ebben semmiképpen nem tudom megerősíteni. Ugyanis, ha Bostridge-ot nem akarjuk feltétlenül énekesnek, produkcióját pedig szép éneklésnek minősíteni, akkor a nézőpont ilyetén változásával a helyzet meglepően átalakul.

Mert Bostridge jóval inkább előadó, mintsem énekes. Előadásmódja sokkal inkább volt dallamos beszéd, mintsem ének. A magas hangokat előszeretettel erősítette fel egyenes fejhangon, kiáltásszerű effekteket hozva így létre, s a mélyebb fekvésben pedig szinte kizárólag prózában nyilvánult meg.

Viszont minden, amit kiadott magából, a kifejezést szolgálta. Még sosem hallottam ennyire depressziós Winterreise-t. Dráma volt ez a javából, elfúló lélegzettel is hatalmas hajsza a magány, az elesettség ellen. Bostridge helyenként mintha az életéért küzdene, kapálózva, zihálva verekedte át magát a hatalmas anyagon és ez meghozta eredményét. Mert hirtelen értelmet nyert mindaz, amit addig technikai fogyatékosságnak gondoltunk (és persze könnyen lehet, hogy az is): a rövidülő lélegzet, az artikulálatlan magasságok, a recsegő mélységek, a váratlan hangsúlyozások, de még az előadást kísérő szokatlan gesztusok is mind-mind a drámát erősítették.

És amikor azt mondtam, hogy sikeresen értünk a Der Leiermann végére, az a megtisztult, katartikus és feloldott megérkezést jelentette. Egy olyan koncerten, ami paradox módon nem annyira a zenét, hanem sokkal inkább Wilhelm Müller eleddig háttérbe szorult szövegét szolgálta. Életemben először éreztem Schubert művét pont úgy, mint a komponista: hátborzongatónak.

Ebben a fékeveszett drámai rohanásban Ian Bostridge abszolút egyenrangú társa volt a pianista Thomas Adès. Pontos és lendületes indításai, karakteres billentése, szélsőségesen hullámzó, de mégis végtelenül tudatos dinamikája tökéletes alapot jelentett Franz Schubert dalciklusának újrafogalmazásához.

Talán nem a hozzám leginkább közelálló módon dolgozták fel a Winterreise-t, de meggyőzően és tanulságosan. És mintha így még többet értettem volna meg Schubert magányából.

Sokat gondolkodtam azon, hogy kell-e egy koncertbeszámolón a tudósítónak foglalkoznia azzal, ami körülvette az előadókat. Hosszas tipródás után végül úgy döntöttem, hogy, ha elválasztva is, de mindenképpen szükséges az Olvasónak is értesülnie arról, hogy ezen az estén a publikum is „alkotó módon” közreműködött a Winterreise sikerében és/vagy kudarcában.

Azt sajnos, így tél elején tudomásul kell venni, hogy a pesti közönség többnyire nem tudja leküzdeni a szünetekben a köhögés, krákogás iránti affinitását, így a huszonnégy dal közti huszonhárom lélegzetvételnyi szünet mindegyikét sikerült hangos krahácsolással kitölteni. Egy fokkal szégyenletesebb volt, hogy a bevezető dalok egyikét mobilcsörgés zavarta meg. Majd nem sokkal ezután megszólalt egy másik elektromos berendezés, kitartó (és nem szűnő) pityegéssel. Adès rendületlenül muzsikált, de Bostridge idővel egyre ingerültebb fintorokkal reagált a zajra, feltűnően odanézett egyszer-kétszer-háromszor, de mindhiába. Így ment ez a koncert majd feléig, amikor egy hallgatótárs idegei felmondták a szolgálatot és távozásra szólította a zajforrás gazdáját, amit az – kínos fél perc és némi alkudozás után (közben állt a koncert) – meg is tett.

A szervezők felelősségén túl fölmerül a kérdés, hogy mindez vajon mennyiben befolyásolta a koncert alakulását, lehetett volna más ez a hangverseny az incidens nélkül, s hogy lesz-e még művészeinknek a jövőben kedve felkeresni fővárosunkat?

Ian Bostridge és Thomas Adès
© Zeneakadémia / Tuba Zoltán






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.