Érzések és hangulatok szimfóniája - Mahler hetedik a Bécsiekkel
2023-01-20 17:32:42 - dni -
2023. január 16.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mahler: VII. (e-moll) szimfónia
Bécsi Filharmonikusok
Andris Nelsons
A legritkábban játszott Mahler szimfónia nyilvánvalóan a nyolcadik. Azt főleg a hatalmas, és ennek megfelelően borzasztó drága apparátus teszi szinte előadhatatlanná. De vajon miért ennyire ritka vendég a hetedik? Nincs hatalmas kórus, nincsenek énekes szólisták.
Az első, „Titán” melléknevű szimfóniával már nem számolom, hogy hányszor futottam össze koncerten. Azt az Amsterdam Concertgebouw zenekartól a Pannon Filharmonikusokig rengeteg együttessel volt szerencsém hallani – legutóbb talán a Concerto Budapest játszotta a Zeneakadémián Keller András vezényletével.
A hasonló méretű zenekarra írt hetediket eddig talán egyszer hallottam – sajnos arra se nagyon emlékszem. Felvételeket persze ismerek, elég sokat sikerült összegyűjtenem, de azokat valahogy sose sikerült maradéktalanul komolyan vennem.
Mindig volt egy olyan érzésem, hogy a hangszerelés egészen extrém megoldásai teszik ezt a művet különlegessé. Az átlagos, talán száz-százkét muzsikussal kiálló együttesben van hét ütős, és egy szinte lehetetlenül nagy fúvóskar. A négy trombitával, öt kürttel, három harsonával és tubával kiálló rezeket még egy tenorkürt is gazdagítja. Vajon mit tudhat, amivel nem boldogulnának a harsonák, vagy a kürtök? Ráadásul csak az első tételben kap szerepet, így a finálé hatalmas hangorkánjából sem veszi ki a részét, ő az egyetlen, aki a maga mellé tett hangszerrel, karba tett kézzel hallgatja a tomboló együttest…
A fafúvós szekció is sokkal nagyobb az átlagosnál. A négy fuvola, oboa, klarinét, fagott mellett szaxofon, basszus klarinét és kontrafagott is van az együttesben.
A legnehezebben megérthető húzás persze a mandolin-gitár kettős részvétele a negyedik tételben. Egy átlagos előadásban ezek a hangszerek szinte hallhatatlanok. Egy CD-n a hangmérnök persze megoldja az ilyesmit, de egy értő fül ezen még inkább meghökken, mert irreális lesz a balansz.
A Bécsi Filharmonikusok koncertje nem volt különösen virtuóz, Andris Nelsons korrekten vezényelt, de meghökkentőt ő sem produkált. A „hangzás” viszont valamiért egészen elképesztő volt! Az a hangzás, amiért érdemes volt ezt a sok mindent leírni a hangszerelésről. Amit én nem értettem az egészből, az most mind értelmet nyert, és nem feltétlenül úgy és annyira, mint amire számítottam. Egy alpesi legelő levegője, a távoli hangok és a halk neszek éjszakája – sőt, még az illatokat is érezni vélem…
Nem sorsfordító drámákat kaptunk, hanem hangulatokat. De pontosan ezért kaptam végül ettől az estétől nagyon sokat. Ez a mű mostantól egészen mást jelent számomra, mint eddig.
Fotó: © Kotschy Gábor, Müpa