Csácsogó Madárka és vendégei (Miklósa Erika koncertje)
2007. február 9.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Miklósa Erika, Joseph Calleja, Roberto Scandiuzzi
MÁV Szimfonikus Zenekar
Vez.: Medveczky Ádám
Egy minden szempontból profi előadás profizmusa a műsor összeállításával kezdődik. Az érdeklődőt ilyen esetben nemcsak a fellépők illusztris névsora, hanem maga a műsor is vonzza. Esetünkben az olasz bel canto művei szerepeltek a listán, részletek Bellini, Donizetti operáiból, és Verdi alkotásaiból. Elsősorban drámai műveket hallhattunk, de a \"középső blokk\" vígoperai részletei a humorról is illően gondoskodtak. És akkor még tényleg nem beszéltünk a közreműködőkről.
Miklósa Erika rendhagyó énekesnő, pályájának alakulása, de életfelfogása is jócskán eltér pályatársnőitől. Ez nem baj, sőt. Ha jól szétnéztünk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem zsúfolt nézőterén, akkor az is szembetűnhetett, hogy új arcokkal is találkozhattunk az ezen az estén. Miklósa ugyanis nem várja, hogy felkérjék, hanem aktívan elébe megy a dolgoknak, maga toborozza híveit és szervez koncerteket. Jelen hangversenyére ráadásul két, Budapesten ismeretlen, nagyszerű énekest hozott magával.
Kezdjük az egyszerűbbel. Roberto Scandiuzzi a nemzetközi élvonal egyik vezető basszistája. Pompás formában és jó hangulatban érkezett Budapestre, ez utóbbiból igyekezett partnereire és a közönségre átragasztani valamennyit, néha kicsit kényszeresen is. Hatalmas hangon kezdett, Attila áriájával és cabalettájával Verdi ifjúkori művéből. Könnyedén győzte a széles dallamíveket, homogén hangja minden regiszterben átütően és kifejezően szólalt meg. A második részben, Dulcamara áriájában és Adinával való kettősében új arcát mutatta. Kiderült, hogy a vígopera műfaja egy cseppet sem áll tőle távol. A kettőst kottából leste-komédiázta végig, vérbeli pojáca módjára. Az előadás végén egy szintúgy alig ismert részlettel, Az alvajárók Rodolfo-áriájával búcsúzott, meleg hangon, gyönyörű kantilénákat énekelve. Bár repertoárján egyetlen klasszikus sláger sem szerepelt, sikere éppoly nagy volt, mint tenorista kollégájáé.
Bár Joseph Calleja némiképp csalódást okozott. Pár éve, az első felvételeinél magam is ujjongva üdvözöltem, mert úgy tűnt, hogy végre ismét itt egy tenor a könnyebb, hajlékonyabb típusból, Tito Schipa manapság oly ritka fajtájából. Ez sajnos már a múlté. Calleja szép színű, de erősen forszírozott énekhanggal érkezett Budapestre. Igyekezett \"tökös\" magasságokat kipréselni magából, akkor is, ha ez idegen tőle és az adott szólamtól. Pedig a kevesebb olykor több. Érdekes, hogy pont azokban a jelenetekben volt a legmeggyőzőbb, amikor - nyilván partnernője iránti lojalitásból - visszavett a hangerőből, és akkor kiderült, hogy mennyire hatásosabb a mezza voce a forténál. A két szerelmi kettős (Lammermoori Lucia és Rigoletto) mellett három sztáráriát harsogott el, elég bosszantó érzéketlenséggel: Macduff áriáját a Macbeth-ből, a híres \"La donna e mobile\"-t, és Nemorino csodaszép románcát. Kár értük!
Miklósa Erika ügyesen, találóan, és elsősorban a képességeivel összhangban építette fel az estét. Az első részben Lucia I. felvonásbeli áriája és a szerelmi kettős pontos és szép volt, de érezhetően csak a bemelegítést szolgálta. A második rész kezdetén a Rigoletto-kettős vezetett föl az egyik csúcsra, Gilda második felvonásbeli áriájára (\"Caro nome\"). Bár a csúcshangon egy kicsit hatásvadász módon sokáig fennmaradt, az ária üzembiztonsága egyértelmű volt. Kedves kikapcsolódás volt a Szerelmi bájital kettőse, s az est koronáját a pontosan és hatásosan előkészített Elvira-ária szolgáltatta A puritánokból. S ha Callejánál felróttam, hogy okkal, ok nélkül harsogott, akkor Miklósánál feltétlenül ki kell emelni, hogy pontosan annyit adott, amennyi szükséges volt, egy grammal sem többet. S engem a ráadással is meggyőzött, amikor a koncertmester széphangú bevezetőjére a cappella intonálta a \"Madárka, madárka\" kezdetű magyar népdalt.
A MÁV Szimfonikusok együttesével a tapsorkánban kissé elfogódottan hunyorgó Medveczky Ádám látta el a kíséret oly nemes feladatát - profi módon.
